𝕽𝖔𝖘𝖊𝖘 𝖆𝖗𝖊 𝕽𝖊𝖉🥀

🦟14.fejezet🦟

A szívem hevesen ver, ahogy közelít.
-Hát itt van az én csodálatos fiam! - A hátamra csap a kezével. A hideg végigfut a gerincemen. Nyelek egyet. Még ezzel is a hatalmára akar emlékeztetni. Arra, hogy mit tett velem, és hogy bármikor újra megteheti. A kezét továbbra sem veszi le a hegekről. Mert tudja, hogy rossz érzés.
Mosolyt erőltetek az arcomra. Ma minden olyan nehéz...
-Rég láttalak, apa!
Elizabeth apukája tovább áll, Eliza pedig mellettem marad, udvariasan üdvözli apámat.
-Milyen csodás nap van ma! - Szólal meg az apám. Pontosan tudja milyen nap van ma. -Nem igaz?
Nem válaszolok.
-Nem is lehetne alkalmassabb egy partyhoz! Az új üzleti partnerem, az induló cég vezetője is teljesen egy véleményen volt velem!
Hát persze, hogy ő intézte így az egészet... Jól ismerem, tudom milyen. És azt is mindig tudom, hogy mi fog történni, mégis csak sodródok az árral. Eliza közben elmegy, azt mondja mosdóba, de csak tompán érzékelem mi is történik körülöttem.
-Ne vágj már ilyen képet, fiam! -Az utolsó szót különösen kihangsúlyozza, a hangjából árad a jókedv. - Emlékszem, hogyan sírtál mindig ezen a napon!
Monja nevetve. Utálom a kis játékait... Gyűlölöm. Mindig elhiteti, hogy mindent értem tesz.
- Szia, Johannes! - Megjelenik az a nő is... Apám felesége. A hangja fröcsög az utálattól. Azért utál, mert létezem. Ha rám néz az élete megkeserítőjét látja bennem. Mert az a tény, hogy vagyok, azt jelenti, hogy a férje egyszer már hátat fordított neki. Isaak három éves volt, amikor az apám megcsalta Eleonórát.-Milyen sápadt vagy! Isaak sajnálatos módon nem tudott eljönni...
Hálistennek.
-Pedig mint első számú örökösöm sokkal fontosabb lett volna a jelenléte mint a tied.-Apám a fülemhez hajol, hogy csak én halljam amit mond. - Te nem vagy elég jó.
Amikor az apámhoz kerültem, sokszor megvert. Legtöbbször csak pofon vágott, vagy gyomorszájon ütött. Isaak tudta, hogy bánt, hogy máshogy viselkednek velem mint vele. Nagyon szerettem a bátyámat, felnéztem rá, olyan volt számomra mintha tökéletes lenne. Egészen addig... 12 éves lehettem, egy forró nyári nap volt. Aznap a Isaak valami szörnyű dolgot tett. Amikor feljött a házba, és a nevemen szólított, boldogan követtem, le a kert végébe. Amikor megláttam a rengeteg vért és azt, elhánytam magam. A füvön térdeltem és remgetem, a kezeim véresek lettek. 5 óra volt. Apánk mindig ötkor ért haza... Hallottam a kapu csukódását, és Isaak üvöltését. Azt mondta neki én tettem... Emlékszem apám arckifejezésére. Sosem fogom elfelejteni. Amikor elmondtam, hogy nem én voltam, nem hitte el... Isaakot és engem beküldött a házba. Kis idő múlva ő is követett minket.
Tudta, hogy nem én voltam... Tudta. Sírva könyörögtem neki, hogy higyje el, de hiába. Akkor még azt hittem tényleg elhiszi, hogy én tettem. Lenyomta a fejemet az íróasztalára, majd kicsatolta és levette az övét. Azért vert meg, mert azt mondtam a bátyám volt. És azért is, mert ha ez kitudódik akkor annyi a cégének... Betömte a számat, nehogy meghallják a szomszédok a kiáltozásomat. Az első csapás még elviselhető volt, de abban a pillanatban azt hittem nem fájhat jobban. Olyan érzés volt mintha forró vassal véstek volna egy vonalat a hátamba... A másodiknál már tudtam, hogy egyre rosszabb lesz. Éreztem ahogy meleg vér csorog végig a hátamon. Valahol a 26.körül már nem tudtam tovább számolni. A testem újra és újra összerándult az ütések miatt, és mindegyik jobban fájt mint az előző... Valamikor, 70 után elájultam, és nem tudom, hogy folytatta e tovább... Amikor magamhoz tértem a vécén ültem. Nem vihettek kórházba, mert az ártott volna a vállalkozás nevének, ha magyarázkodni kellett volna a sebek miatt... Ezért jött a só, ami annyira égetett mint az összes csapás egyszerre.
Felfordult a gyomrom. Muszáj egyedül lennem...
A mosdó felé veszem az irányt. Szerencsére üres. Hideg izzadság csorog végig a hátamon. Belenézek a tükörbe. Legszivesebben üvöltenék. Rosszul vagyok... Eldöntöttem, hogy haza megyek, most. Hívtam egy taxit. Nem köszönök el senkitől... Apám éppen valami beszédet mond, mindenki rá figyel. Ez a tökéletes alkalom...
A kijárat előtt Eleonóra állt. Természetesen ez is szerepelt apám kis tervében...
-Már mész is?-Az arcán ördögi vigyor. - el sem akartál köszönni?
-Sürgős dolgom akadt.-Megragadja a karomat
- A kis hamupipőke éjfél előtt elmegy a bálból? Rosszul bánt vele a mostohája, ezért hazamegy sírni? Talán hiányzik neki az anyukája?
Lerázom magamról a kezét, és kilépek a friss levegőre.
-Három óra múlva legyen meg a munka amit átküldtünk neked! - Szól utánam.
Beszállok a taxiba ami éppen megérkezett. Elmondom a sofőrnek az albérlet címét, és többet nem szólalok meg. Pedig beszél hozzám, de meg sem hallom. Pont 12 óra van amikor hazaérek. Viktória már alszik valószínűleg. Előveszem a laptopot, és megnyitom a fájlt. Már csak két és fél órám maradt befejezni... A fejem nagyon fáj. Próbálok a feladatra koncentrálni, de egyszerűen nem megy. Iszonyatosan szédülök, és úgy érzem mintha valami nekem feszülne belülről. Olyan érzésem van, mint a vihar előtti csend. Fél kettőkor elmegyek mosdóba. Minden tompa és monoton. Mintha kívülről látnám a testemet. Ezúttal amikor tükörbe nézek tényleg üvöltök, de ezt sem érzékelem, úgy mintha én lennék. Az öklöm előre lendül, egyenesen a tükörképem arcába. Először egy kis pókháló jelenik meg, majd a repedések tovább futnak, egészen a tükör széléig. A fájdalmat is csak tompán érzem. Az üveg felsértette a kezemet, vér csorog végig az ujjaimon.
-Még többet... - A tükörképem eltűnt. Csak a hang marad, ami állandóan a fülembe suttogja:nem vagy elég jó. Hangos nevetés tör fel a torkomból. Belerúgok a szekrénybe, ami eltörik.
Hallom, ahogy kimondok hangosan dolgokat. De mintha nem én lennék. Azt ordítom, hogy jobb vagyok... Hogy többet kell dolgoznom. Többet...
-Johannes... - Hallom a nevemet, de minden olyan távoli. Csak én létezek.
Én. én. én. én. én. én. én.
Érzem, ahogy elcsúszok, de nem fáj amikor földet érek.
-Johannes... - Újra hallom, hogy valaki a nevemet mondja. Olyan hideg a kő...
-Miért? - Már nem kiabálok.
- Miért velem...
-Nem akarok erre többet gondolni.
-Ez nem fair.
-Én... Én voltam a legjobb tanuló, mindent megtettem, és ennek ellenére...
-Isaak. Miért mindig őt dícsérik meg? Csak Isaakot. Nem én tettem... Miért nem hiszi el senki? Ez fáj... Engem miért nem szeretnek..?Senki. Bizonyítanom kell... Jól akartam csinálni. Csak jó akartam lenni... Csak elég. Nekem van igazam.
Anya nélkül is... Anya. - A szemeimből folynak a könnyek. Valami bennem annyira fáj... A kezemet az arcomhoz emelem. - Miért? Annak ellenére, hogy ennyit dolgoztam...

Felülök. Viktória mellettem térdel. Engem néz.
-Utálom Isaakot. Utálom apámat, utálom Elizabethet, Mrs. Karnert...meg akartok ölni. Mind.Utállak titeket.
Tűnjetek el! Mindegyikőtök dögöljön meg...
-Jo-Újra ki akarja mondani a nevemet. Megütöm. Úgy, mint a tükörképemet, csak nem az arcánál hanem az oldalánál találom el.
-Ah...! -!!! Az oldalánál... Lassan elveszem a kezemet az arcom elől. Lassan azt is felfomgom, hogy mit tettem az előbb. A szememből még mindig folynak a könnyek amikor ránézek.
-Vi.. - Nem tudom kimondani a nevét... Nem hiszem el, hogy én az előbb..
-Johannes. - A kezét remegve nyújtja felém, majd a vállamra teszi. Átölel. - Senki nem akar megölni. Ne veszítsd el a fejedet. Senki sincs szívesen egyedül...Én szeretlek.
A teste forró, kellemes melegséggel tölt el. A könnyeim még mindig folynak.
A sok dolog, amit magamban tartottam és szép lassan elnyomtak, most olyan mintha egyszerre kirobbant volna belőlem.
-Tudom, hogy elvesztetted őt... - Suttogja.
-De... - Honnan? - ah... Értem. Te... Más vagy. Más mint a többiek... Olyan felszabadult érzés kerít hatalmába, mintha levettek volna egy két mázsás súlyt a vállamról, és most nagyon könnyű lenne a testem. Még mindig fáj, de már nem akar megfojtani az az érzés.
Úgy viselkedtem mint ők... Mint a bátyám. És mint az apám. Azért is utált, mert bennem nem volt meg az ami bennük. Amiről elhitette velem, hogy egy jó dolog. És én mindent megtettem, hogy olyan legyek, a végén pedig már azt sem tudtam ki vagyok. Sajnálom, anya, hogy eddig rosszul csináltam. Ezentúl minden másképp lesz...