𝕽𝖔𝖘𝖊𝖘 𝖆𝖗𝖊 𝕽𝖊𝖉🥀

👑18.fejezet👑

Elizabeth
A magassarkú csizmám kopogása vízhangot keltett az antik hatású lépcsőházban, ahogy mentem fel a lépcsőn. Megnyomtan a csengőt, majd türelmetlenül doboltam a lábammal amíg ajtót nem nyitottak. Viktória meglepett arca nézett velem szembe. A homlokán egy zöld csík futott végig.
-Beszélnünk kell! - Mondta, és közben egyenesen a szemembe nézett.
-Szerintem is.
Besétáltam az ajtón, és felakasztottam a kabátomat. Szándékosan jöttem akkor amikor Johannes még nincsen itt. Viktória behív a szobájába. Elég nagy rendetlenség van. A földön mindenhol rajzlapok és vázlatok hevernek. Az ablak előtt egy festő állvány, rajta egy vászon. Éppen egy erdőt festett, valószínűleg ezért volt az arcán zöld festék. Leülök az ágy szélére, ő pedig velem szemben helyezkedik el, törökülésben.
-Valamit el kell mondanom... - Kezdi komoly hangon. - Nem a lányokat szeretem...
Megforgatom a szemeimet. Ezt eddig is tudtam, drága. Kevés időm van ezért úgy döntök nem hagyom tovább szenvedni, pedig szívesen tenném.
-Tudom, hogy szereted Johannest. - Erre kinyitja a száját tiltakozás képpen, de nem hagyom szóhoz jutni. - Én is szeretem. Már 10 éve. És mindenkinél jobban ismerem. Tudom, hogy amióta veled van, valami megváltozott. Tudom, hogy végre hátat fordított az apjának. Hogy végre elfogadta azt, hogy ő nem olyan mint a bátyja, és hiába próbálkozik sosem lesz olyan.-Visszagondolok a régi időkre. Pontosan ezt szeretem benne, hogy ő más.
-Tudod, szörnyen bánt a tudat, - Mefogom Viktória állát és közelebb húzom magamhoz az arcát. - hogy én nem tudtam segíteni rajta, miközben te, aki nem tud semmit egyszercsak megjelenik a semmiből és megteszi pár hét alatt azt, amivel én egész életemben próbálkoztam. Nem bírom felfogni mivel vagy te jobb nálam.
  Elengedem az állát. Nem ezért jöttem ide.
-Ne magadban keresd a hibát... - A hangja gyengéd. Pontosan ezzel idegesít fel. Úgy viselkedik mintha megértene, mintha olyan rohatt együttérző lenne. - Mert nélküled már rég elveszett volna... A saját gyűlöletében.
Valahogy fura érzést kelt bennem ez a mondat. Egy kicsit megnyugtat, mégis felkavar.
Eszembe jutott egy régi emlék, ahogy újra a vásznon lévő képre téved a tekintetem.
-8 éves lehettem, amikor egy családi vacsora közben éppen halálra untam magam a sok üzleti szartól. Isaak odafigyelt a felnőttek minden szavára, Johannes viszont a gondolataiba merülve piszkálta a szalvétáját. Ki akartam menni. Azt mondtam neki, hogy rosszul vagyok, ezért nem kellett sokat győzködnöm, hogy belemenjen. Be akartam menni a villa közelében lévő erdőbe, viszont egyedül túl unalmasnak találtam a dolgot. Addig kérleltem Johannest, amíg el nem kísért. Persze sötét volt, és természetesen eltévedtünk...De én nem féltem, mert foghattam a kezét. Az egész vendégsereg minket keresett. Egészen addig nem féltem, amíg meg nem láttam anyám arcát. Iszonyat dühös volt, és pofonra emelte a kezét. Elkezdtem sírni. Johannes viszont anyám elé állt és azt mondta neki, hogy az egész az ő ötlete volt. Pedig ő sokkal jobban kikapott az apjától, ezért a kis dologért, amiben nem is ő volt a hibás. Mindig is ilyen volt.
Mindig gondoskodott másokról. Akkor is aggódik az emberekért amikor azt mondja rájuk, hogy idegesítőek.
  Talán ez a baj. Talán túl jó volt nekem? Tudom, hogy olyan vagyok mint a többi elkényeztetett gazdag picsa. De... Ebbe születtem bele. Azt a szerepet kell eljátszanom, amit az élet kiosztott rám. De Johannesnek nem ez a sorsa. Amikor hallottam ahogy játszik a hegedűn, akkor jöttem rá. Talán a kedvéért, kibújhatok egy kicsit a szerepemből...
-Ő mindenkinél jobban szenvedett... Kérlek ne hagyd, hogy még egyszer elveszítse önmagát. Kérlek, ne okozz neki fájdalmat. Ő már így is...
   Könnyek csorognak végig az arcomon. Eltakarom a szememet. Nagyon idegesítő. Elkenődik a szemfestékem... Annyira fáj, hogy el kell engednem. Mert... Igazából nem is neki volt rám szüksége. Hanem nekem rá, mindvégig. És ezt valahogyan éreztem. Ezért volt furcsa az a mondat... Hogy elveszett volna nélkülem. Az rázott fel a gonolataimból, hogy Viktória megfogta a kezemet.
-Köszönöm, hogy elmondtad ezeket a dolgokat.
Hallom, hogy kattan a zár.
-Erről senkinek egy szót sem! - Nézek Viktóriára keményen, és óvatosan megtörlöm a szememet.
-Lakat a számon, Lizi!
Grrr.
Becsukom az ajtóját és szembe nézek Johannessel.
-5 perccel jöttem elöbb, ez a bolond meg le akart rajzolni. Azt mondta, gyönyörű arcom van. -Ez nem teljesen hazugság. Miközben beszéltem láttam, hogy firkál valamit a füzetébe, ami hasonlít rám. - De a rajza közel sem olyan tökéletes mint én... Johannes elneveti magát. Azt is észrevettem, hogy mostanában felszabadultabban mosolyog... Kivéve azt a pénteket...
-Hallottam ám! - Viktória is kijött a szobából, a hátán a táskája, kezében rajzmappa. -Jó... - Egy pillanatig elgondolkodott mit mondjon. - Kellemes estét!
Figyeltem ahogy elmegy.
-Ülj csak le. Főzök valamit.-Szólal meg Johannes.
Leültem, és közben könnyeden elcsevegtem vele az időjárásról, és arról a fura fazonról akit tegnap a híradóban láttunk. Megéreztem a kedvenc ételem illatát, és újra úgy éreztem, hogy sírnom kell.  De visszatartottam. Sült hal és citrom. Valószínűleg most fogom utoljára úgy enni, ahogy ő készíti el. A neheze még csak most fog jönni. Leült velem szembe, miután felszolgálta az ételt. Az egész olyan meghitt és irónikus volt. Belekortyoltam az italomba. Eddig minden úgy történt mint szokott lenni. Minden kellemes volt és megnyugtató. Viszont éreztem egy kis szomorúságot. Igazából elég nagyot. Miközben ettem összeszorult a torkom. Az az ismerős íz. Az az ismerős arc, amit úgy szeretek. Persze láthatom még ezután is... De az más lesz. Miután megettük leültünk a kanapéra. Most kell összeszednem magam és erősnek maradni. Jó volt, hogy elötte elmondhattam az érzéseimet Viktóriának.. Így nincs akkora káosz a fejemben.
-Először is... Bocsánatot akarok kérni, amiért azon a pénteken elrángattalak arra a partyra. Amikor az apád megkért rá, azt hittem másként lesznek a dolgok... Azt hittem ott leszek... És minden jó lesz. - De nem lett az... Joseph azt mondta egy kis ünneplés elfeledteti majd vele a fájdalmat... Nem tudom, hogy voltam képes hinni neki. Talán túlságosan jó az emberek manipulálásában. Vagy talán túlságosan féltem, mi lesz ha nemet mondok.
-Ez nem a te hibád. Tudom, hogy jót akartál, és azt is, hogy milyen apám. - Johannes beletúr a hajába, majd lesüti a szemét. Végül mégis rámnéz. - Amit én... Csináltam veled, az sokkal rosszabb. Mindennél. Megértem, ha dühös leszel azok után amit mondani fogok. Azt hittem segítek rajtad, azáltal, ha... - Én erőltettem az egészet. Én akartam mindenáron hogy összejöjjünk. Pedig tudtam, hogy nem érez úgy. - együtt vagyunk. Azt hittem örömet okoz nekem, ha valami nem sikerülhet a bátyámnak nekem pedig igen. Azt próbáltam magamnak bemesélni, hogy ez jó nekünk. De nincs így. Mert te jobbat érdemelsz ennél.
Ez nem igaz. Pont fordítva van...
-Azt hiszem kvittek vagyunk. - Nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá az arcához. Végtelenül szomorúnak tűnik. - Mert én tudtam hogy nem szeretsz... Mégis kihasználtam az alkalmat. - Csak a saját érzéseimmel törődtem, és azzal, hogy nekem jó legyen. - Ne... Legyen bűntudatod.
Meglepetten néz rám. Arra számított, hogy tombolni fogok, ordibálni vagy ilyesmi. Igazából szívem szerint azt tenném. Ez annyira igazságtalan! Az a kis fehér hajú...
-ÁÁÁÁÁÁ! - Végül mégsem tudtam uralkodni magamon. Hiszti rohamot kaptam. Ez a legrosszabb szokásom. De Johannes szerencsére már tud róla. Kiskoromban minden apróság miatt elkezdtem bömbölni. Főleg akkor ha nem kaptam meg valamit... Apuci persze egyből meggondolta magát, és megvette azt a cipőt....Johannes nem próbál meg megnyugtatni, nem beszél hozzám, és nem is rohan el, mint ahogy a családtagjaim szokták, ilyen esetben. Egyszerűen csak átkarol. Én is átölelem, nagyon erősen, már már hisztérikusan szorítva. Remélem azért nem fáj neki. Elmondok egy csomó dolgot. Főleg arról, hogy milyen bolond Viktória. De Nem hiszem, hogy sokmindent érteni lehet a beszédemből. Ilyenkor furán veszem a levegőt, az orrom folyik, a szememből is áradnak a könnyek. Sosem akarom magamat így meglátni kívülről... Akkor Valószínűleg öngyilkosság áldozata lennék...Végül sikerül megnyugodnom egy jó tíz perc után. Olyan szörnyű, hogy el kell engednem Johannest. Méltóságteljesen felállok, majd végigsimítok a ruhámon. Johannes inge teljesen átázott a vállánál a nyálamtól és a könnyeimtől. Remélem nem folyt nagyon le a sminkem.
Még egyszer odahajolok hozzá, és valamit súgok a fülébe.
Aztán búcsút veszek tőle, és még egyszer utoljára jó alaposan megnézem a gyönyörű arcát.Mindene olyan tökéletes és édes... Felsóhajtok. A mosoja, és a gödröcskéi mindig megdobogtatták a szívemet. Végül elmegyek.
A magassarkú csizmám kopogása vízhangot keltett az antik hatású lépcsőházban, ahogy mentem le a lépcsőn.