𝕽𝖔𝖘𝖊𝖘 𝖆𝖗𝖊 𝕽𝖊𝖉🥀

🌙10.fejezet🌙

Krisz hangját hallom a távolból. A látásom újra kitisztul.
-Jól vagy?
A  hangja aggódó, az orrából vér folyik.
-Igen, csak karcolások semmi komoly. - Válaszolom rekedt hangon. Még nem nagyon fogtam fel mi is történt. - Te?
-A térdem baromira fáj, de még élek.
Halkan káromkodik. Majd feláll és belerúg a törött motorba.
-Ezt nem hiszem el... Annyira sajnálom, Vik!
-Semmi baj, bárkivel megeshet...
Elkezd fel alá járkálni. Nagyon fáj az oldalam. Mély levegőt veszek és megpróbálom tisztán látni a helyzetet. Az aszfalton ülök. Krisz egyre kétségbesettebbnek tűnik, egyre hangosabban kiabál.
-A lényeg, hogy nem lett komoly bajunk! Ha gondolod segítek kifizetni a javítást...-Próbálom nyugtatni. Leül mellém.
-Dehogyis! Nekem kéne fizetni neked... Akkora idióta vagyok! Most tuti elveszik a zsaruk a jogsimat! Tudod... Már volt gondom velük. Lehet most leültetnek... A barátnőm tuti kinyírna...
-Nem muszáj szólni a rendőröknek...
-Akkor...Neked rendben van, ha nem szólunk a zsaruknak? Nem kéne kórházba menned vagy valami?
-Kutya bajom! - Próbálok mosolyogni. Mindenem sajog, de élek, és talán járni is tudok...-Csak egy táblát döntöttünk ki, nem igaz? Akkor semmi szükség rájuk...
-Fel tudom hívni az egyik haveromat akinek platós kocsija van azzal haza tudjuk vinni Villámot, és akkor téged is haza tudunk vinni, vagy kórházba...
Dehát pár méterre van az albérlet... Addig csak el tudok menni gyalog. Kórházra meg semmi szükségem... Krisz felhívta az ismerősét, aki szerencsére pont a közelben volt.
Megvártam vele amíg ideér, és közben erőt Gyűjtöttem, hogy fel tudjak állni.
-Biztos ne kísérjelek el?
-Biztos! - A ház irányába mutatok, bár sötét van és nem látszik semmi. - Látod? Azaz. Jobb lesz ha a fájós térdeddel nem sétálgatsz, és inkább vigyázz magadra bajkeverő uraság.
Ezen elmosolyodik.
-Úgy sajnálom! Örökre az adósod maradok!
Nevetve elköszöntem tőle, majd elindultam.Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz járni. Minden lépés pokoli kínokat okozott. A lépcső pedig maga volt a halál. A végén minden foknál meg kellett állnom, nehogy összeessek. Duplán láttam a fokokat, és nagyon szédültem. Már csak pár lépés... Egy örökkévalóságig tartott mire sikerült remegő kézzel beletalálnom a kulccsal a zárba. A látásom újra elhomályosult. Csak még egy kicsit...A szememből könnyek csorognak. Összeszorítottam a fogamat, majd lenyomtam a kilincset. Az ajtó kinyílódott én pedig térdre estem. Még elmosódva láttam, hogy ott ül, az ölében a laptoppal... Minta a hangját is hallanám... Minden olyan tompa..Úgy fáj a fejem...végül minden elsötétült.