𝕽𝖔𝖘𝖊𝖘 𝖆𝖗𝖊 𝕽𝖊𝖉🥀

🎼29.fejezet🎼

Johannes
Megpróbáltam felkelni, de a föld nagy erővel nehezedett a melkasomra. Aztán a szél az arcomba fújta a függönyt.
-Ne egyél túl sok málnát! - Kiabál rám Mrs. Karner.
Mi a szar van? Zavarodottan pislogok párat, a fejemben még kavarognak a fura álom részletek amitől úgy érzem magam mintha be lennék szívva.
A föld igazából Viki teste volt, ami teljes súlyával rám nehezedett, a függöny pedig a haja, ami az arcomba lógott. Arról viszont fogalmam nincs hogy jöttek ide a málnák, és az a banya...Az órára pillantok. Már elmúlt dél... Tegnap hajnalig beszélgettem vele. Talán túl sok mindent mondtam. Talán túl keveset.
A végén minden olyan bizonytalan volt. Egyszerre voltam halálosan fáradt, és éber. Fogalmam sem volt mit fog reagálni. Az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha egyszerűen csak fogja magát és elmegy?
Végül csak nézett. Aztán mondott valamit a pálmafákról és a kókuszról, és elaludt, egyedül hagyva engem a gondolataimmal. Még körülbelül egy órán keresztül nem tudtam elaludni. Mégis, hogy lehet úgy elaludni, hogy rajta fekszenek az emberen? Hogy lehet így másra gondolni? És mégis. Ő aludt tovább. Nagyot sóhajtok, abban a pillanatban ő is sóhajt, és végre valahára megmozdul.
-Hurrá. Csipkerózsika felébredt...
Állapítom meg, miközben elviselem, hogy a haja belemegy a számba, a tenyerével meg kilapítja a karomat.
-Elnézést... - Motyogja, közben leszáll rólam, de még mindig olyan mintha nem lenne teljesen magánál. Lehet ő is málnákról álmodott...
Hagyom had ébredezzen, felkelek és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Krisz a konyhában csinál valamit, gyanakvóan ráemelem a tekintetemet. Elég sápadtnak tűnik.
-Jó reggelt! - Int nekem, amikor meglát. Beletúrok a hajamba és elkondolkodok azon, hogy biztos jó ötlet e, ha hagyom, hogy a konyhában főzni próbáljon.
-Mit csinálsz?
-Rántott húst!
Felvonom a szemöldökömet. Végül arra a következtetésre jutok, hogy azt nem lehet elrontani, ezért inkább hagyom, és elmegyek letusolni,majd felöltözni.
Végül kiderült, hogy mégis el lehet rontani.
Mind a négyen az asztalnál ültünk, és a tányérunkon lévő égett húsdarabot bámultuk. Krisz főző tudománya még Vikiét is übereli.
-Ezt nem hiszem el! - Nyafog Bianka- miután elégettem a számat azzal a chilis csipszel azt hittem nem lehet rosszabb! De már rájöttem. - Vádlón Kriszre mutat a villájával. - Ez az ember ki akar nyírni minket!
-Basszus, csak ebédet akartam csinálni!
-Nem. Rájöttem a titkodra. Nem rejtegetheted tovább, Jo, Vik, ez a Krisztián Szalay nevű ember igazából egy bérgyilkos!
Vikiből kitör a nevetés, és én is elmosolyodom. Lehetetlenség eldönteni, hogy Bianka komolyan gondolja e a dolgot. Végül a tegnapi lassagne maradékát esszük meg, és azt a fagyasztott epres gombócot amit Bianka reggelire melegített meg. Akinek amugy ma délután furcsa módon tervei vannak. (véletlenül meghallottam, hogy arról beszél Vikivel, hogy ma van a legjobb időpont nekem szülinapi ajándékot venni, mert nagy leárazás van az egyik boltban.) Utána pedig elmegy a szüleit meglátogatni, és ott is marad hétvégére. Furcsa lesz ennyi ideig nélküle, mert eddig ki sem mozdult a szobájából. Érzékeny búcsút vettünk tőle, valamiről hosszasan veszekedett Krisszel (olyanok mint egy idős házaspár, már várom azt az időszakot amikor közösen elmennek galambokat etetni).
Miután elmegy úgy döntök én is elindulok.
A hedűm tokját a hátamra veszem és elmegyek a városba, egy olyan boltba ahol hangszereket árulnak, és a tulaj hegedűk javításával is foglalkozik. Már jártam itt pár napja, és felajánlottam neki, hogy dolgoznék nála. Most, hogy abbahagytam az egyetemet, és nem kapok több támogatást apámtól a saját lábamra kellene állnom. Az öregember, akit egyébként Schmidt úrnak hívnak elég morgós, és nem igazán van kedve elfogadni a segítségemet. Szerinte a hegedűk javítása egy olyan művészet amit "tudatlan kéz" képes teljesen romba dönteni. Van egy unokája akit Szilviának hívnak. Már gyerekkora óta tanítja neki, hogyan bánjon a hangszerekkel. Szeretné, ha ő lenne az utódja.
Viszont még nem hallott engem játszani.
Amikor meglát az ajtóban csak a szemét forgatja. És idegesen elkezdi pödrögetni a bajszát.
-Már megint te? - Szól oda nem túl barátságosan. - Megmondtam, hogy nincsen szükség rád!
-Na de papa! - Szólal meg Szilvia a különösen magas hangján. Az ablakpárkányon ül, a szájában egy nyalókát forgat. Őszintén szólva eléggé irritál a csaj, de mivel a pártomat fogja, jo lesz ha ezt nem mutatom. - Nem kéne így beszélned a vendégeinkkel!
Nem foglalkozok különösebben velük, csak lerakom a tokot a pultra, kikapcsolom a csatokat, és felnyitom a fedelét. Schmidt úr figyelmét felkelti a hangszer. Közelebb hajol, egyik lábáról a másikra dől, hogy jobban szemügyre tudja venni. Megértem a kíváncsiságát. Valóban egy különleges darab. Gyorsan végighúzom az ujjaimat a gyönyörű faragásokon, amiket olyan jól ismerek, és felemelem a hangszert.
Kihívóan Schmidt úrra nézek, aki karbatett kézzel méreget. Semmit nem lehet leolvasni az arcáról. A távolból érzékelem, hogy Szilvia leugrik a párkányról, göndör élénkvörös fürtjeit az egyik ujja körül csavargatva közelít. Ezután többet nem foglalkozok velük, elkezdek játszani. Felszólal az első hang, olyan tiszta és hosszú, hogy a szobában megáll a levegő, talán az idő is. Nem tudom hány percig játszok, de mint mindig most is teljesen magával ragad az a másik világ, a gondolataim egyszerre száguldanak, és állnak egy helyben, az érzések hangok formájában töltik be a teret.
A dal végére érek, de miután leengedem a hegedűt az utolsó hang vízhangja még mindig a fülemben cseng. Egy percig néma csend van. Az arcomra önkéntelenül is elégedett vigyor ül ki, aztán meglátom Schmidt úr szemeit. Azt hittem az ilyesfajta keserű idős emberek nem szoktak sírni.
-Ki vagy te?- Amikor először idejöttem már bemutatkoztam. Ezzel kezdtem, de úgy látszik arra sem voltam érdemes a szemében, hogy megjegyezze a nevemet. Na mindegy, legalább most felkeltettem a figyelmét.
-Johannes Rosenbaum..
-Nem. Ideállítasz Emília hegedűjével, és úgy játszasz mint Emília. Ki vagy te?
A név hallatára összerándulok. Az öregember egyenesen a szemembe néz, olyan mintha átlátna rajtam. Egy hosszú pillanatig gondolkodom, hogy kimenjek-e az üzletből, és soha többet ne jöjjek e vissza. De aztán megszólalok.
-A fia.
A hangom sokkal erőtlenebb és halkabb mint lennie kellene. Az idős ember tekintete fogva tart és nem enged el. Ezután hosszú csend következik, csak bámul a szemembe, és én is az övébe. Szilvia hangja sosem zavart még ennyire, mint most amikor megszólalt.
-Annak az Emíliának?!
Senki nem válaszol neki.
-Honnét ismeri? - Kérdezem, és még mindig fogva tart a tekintetével. Nem válaszol azonnal. Gondolkodik. Valószínűleg nem fog igazat mondani, vagy nem a teljes igazat.
-A hegedűjét az én nagyapám kezdte el készíteni, és apám fejezte be.-Csak ennyit mond, de érzem, hogy van még valami más is. - Jöjjön vissza egy hét múlva.
-Micsodaa?! Nem küldheted csak így el!!
Visítja Szilvia, de az öreg egy mozdulattal csendre inti.
-És vigyázzon rá!
Szól még utánam, amikor kilépek az ajtón. Valami azt súgja, hogy nem csak a hangszerre értette.