𝕽𝖔𝖘𝖊𝖘 𝖆𝖗𝖊 𝕽𝖊𝖉🥀

🥞19.fejezet🥞

Ma szerda van, ezért csak délig voltak óráim. Amikor hazaérek meglepődve vettem észre, hogy Johannes már otthon van és éppen a mai újságot lapozgatja. Az asztalon elötte egy csésze kávé áll. Ma fehér ing van rajta.
-Nem kéne még az egyetemen lenned? - Lepődöm meg. Eltűri a szeméből éjsötét fürtjeit.
-Úgy volt, ahogy apám mondta. Kirúgtak. Eleve csak azért vettek oda fel mert a fia vagyok...
Lapoz egyet az újságban, de nem néz fel.
-Ez nem igaz! Biztos vagyok benne, hogy akkor is felvettek volna, ha nincs közöd hozzá!
-Nem. - Végre rám néz. - Szörnyű vagyok a rajzban. - Tátott szájjal bámulok rá. - Az építészeti szakhoz pedig kell rajz tudás.
-Akkor meg örülnöd kellene! Nem kell többet egy olyan szakra járnod, amit nem szeretsz! Különben is, kevés ennél unalmasabb foglalkozás van...- Nem értem mi baja. - Gyere! Csináljunk palacsintát!
Meg sem mozdul. Odamegyek megnézni mi ilyen érdekes abban az újságban.
-Nem akarod levenni a cipőd?
Az égre emelem a tekintetemet.
-Nem lesz semmi baj, egy kis kosztól... - Olyan jó idegesíteni. - Inkább gyere és segíts palacsintát csinálni!
-Ha nem veszed le, akkor meg fogod bánni. -Dühítő mosoly jelenik meg az arcán.
-Még mindig azzal akarsz zsarolni, hogy beköpsz a házi néninek, ha nem csinálom azt amit mondasz?! -Bemegyek a konyhába.
-Nem egészen.
Nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk. Feláll és közelebb jön. De csak áll és nézi, ahogy kiveszem a tojásokat a hűtőből és előveszem a keverő tálat.
-Jól van, akkor ne segíts.
Meg tudom oldani egyedül is. Csak olyan magasan van az a fránya liszt. Johannes érte nyúl, de arrébb tolom. Megint felidegesített.
-Nincs szükségem a segítségedre!
Felmászok a pultra, és megfogom a lisztet.
-Látod? Megy ez egye... - Ebben a pillanatban egy kicsit elvesztettem az egyensúlyomat ezért a liszt kifordul a kezemből, és mivel már meg volt bontva az egész tartalma kiborul... Nagyrészt Johannes hajába... Az egész konyhát fehér por borítja be, száll a levegőben...Nagyon furcsa érzésem támad. Az egész olyan művészi. A csend. Az ablakon beszűrődő fény amiben jól látszik a kavargó liszt... Óvatosan legugolok, majd leülök a pultra. Becsukom a szememet. Most biztosan megöl. Várom, hogy mondjon valamit, vagy történjen valami, de semmi. Óvatosan kinyitom a szememet. Hirtelen nagyon közel került hozzám az arca. Mivel a pulton ülök,  pontosan egy magasságban van velem. Hosszú, sötét szempilláira ráestek a lisztszemek, olyan mintha apró hópihék szálltak volna rá. Csillogó, szürke szemeit lesüti, amikor még közelebb hajol. A szívem hirtelen megáll, amikor az ajka a számhoz ér. Olyan forró és puha. Az íze pedig olyan mint a kávénak, keserű. De valahogy mégis édes. A szívem mostmár nagyon gyorsan dobog. Mert tudom, hogy mióta először megláttam, ezt szerettem volna. Átkarolom, és ujjaimat a hajszálai közé csúsztatom. A kezei közé veszi az arcomat. És ebben a pillanatban... Megszólal a csengő. Johannes távolabb hajol. Érzem, hogy megint elpirulok...
-Ez meg ki a tököm lehet?! - Szólal meg halkan . A hangja mély, rekedtes. Újra csengetnek..
-Kinyitom...
-Sss! - Johannes az ajkaimra teszi az ujját. - Csináljunk úgy mintha nem lennénk itt.
Újra közel hajol, a zár viszont kattan egyet.
Johannes távolabb áll, én pedig leugrok a földre.
Az ajtó kinyílódik. Mindketten szoborrá merevedve bámulunk az új jövevényre. Éppen próbálja kihúzni a zárból a kulcsát, de nem igazán sikerül neki. A karján tartott bevásárló szatyor leesik a földre, a tartalma pedig szétszóródik. Rengeteg színes cukorka...
-㊗️!!!
Valami érthetelen dolgot kiabál. Johannes és én csak állunk és nézzük. Egyikünk sem tud megmozdulni a sokktól. Miközben lehajol a lány összeszedni a cukorkákat, megpillant minket.
-Ó! Helóka!
Elmosolyodik és feláll. Még nálam is alacsonyabb. Olyan 152 centi lehet körülbelül. Köszönni akarok neki de Johannes megelőz...
-Te meg ki a szar vagy? - Elindul a lány felé aki elkerekedett szemekkel néz rá, a feje pedig vöröses színt vesz fel.
-Egy dühös Titán... - Motyogja a lány miközben Johannest nézi összehúzott szemekkel.
-Szia! - Szegény. Éles pillantást vetek Johannesre, majd rámosolygok a lányra. - Ne is foglalkozz vele!
-Csak nem....! - Elkerekednek a szemei miközben engem bámul. - Te vagy Roses are Red?
-De! - Oh! Ismeri a művész nevemet.
-Hyaaaa! Imádom a rajzaidat!-Boldogan a nyakamba ugrik. - Bianka vagyok!
Johannes karbatett kézzel áll és úgy néz rá mintha meg akarná ölni.
-Te vagy Mrs. Karner keresztlánya? - Kérdezi tárgyilagosan, miközben olyan képet vág mint aki éppen citromba harapott.
-Igen! Egy kicsit előbb jöttem!
Óvatosan megnézem magamnak. Elég félelmetes, hogy rokoni kapcsolatban áll Mrs. Karnerrel... A haja barna, az arcán halvány szeplők. Nagyon alacsony, és egy kicsit duci. A szemei mogyoró barnák és hatalmasak. Kedvesnek látszik... Nem hasonlít a házi nénire...
Megmutatom neki a szobát, amin mostantól kezdve osztozkodni fogunk. Nagyon tetszik neki. Hagyom, hogy kipakoljon. Kimegyek Johanneshez... Nem tudom mit mondjak. Fogalmam sincs mi lesz most. Még azt se fogtam fel teljesen, hogy mi történt az elöbb...
-A lehető legroszabbkor jött az a kis törpe...
Johannes nagyot sóhajt. Leülök mellé.
-Igen...De ne legyél rá emiatt dühös. 
Mit jelenett az, hogy megcsókolt? Ezután... Többször is fog ilyen történni? Ezek szerint nem úgy szeret, mint egy barátot? Vagy csak szörnyen dühös volt rám? De akkor... Miért csókolt meg??
-ÁÁÁÁÁ! - Felkiátok és a kezeimbe temetem vörös arcomat. Nem értek semmit... Nem birom ezt a feszült érzést, hogy csak így itt ülök mellette csendben, miután...
-Mi az? -
-Nem tudom... -Akkora káosz van a fejemben..-Nem tudom, hogy te hogyan érzel irántam. -Olyan nehéz beszélni, mert attól félek hogy meghallja milyen gyorsan ver a szívem. Bár ez lehetetlen... - És ez megőrjít.
Mert én szeretem. És el is mondtam neki... Azon az estén, a fürdőben, miközben átöleltem... De ő nem mondott semmit. Csak zokogott, de úgy, hogy azt hittem megszakad a szívem, és az én szememből is folytak a könnyek. Úgy, mint egy kisgyerek aki elvesztette a számára legfontosabb dolgot.
-Hát nem egyértelmű? - Elvigyorodik miközben megsimogatja a fejemet, úgy ahogy én a kutyámét szoktam, amikor még élt.- Olyan vagy nekem mint egy háziállat. Egy ázott kismacska.
Csak ültem, és nem tudtam megmozdulni. Ennél minden jobb lett volna... Elneveti magát.
-Csak vicceltem. - Suttogja, és a kezét a tarkómra csúsztatja. -Olyan fejet vágtál, mintha éppen azt közölték volna veled, hogy kihal az emberiség...
Éppen rá akarok kiabálni, vagy megütni, de közel hajol, az ajkaink újra összeérnek, és ez belém folytja a szót.
-Ha a házi néni megtudja biztosan kidob az albérletből!!
Hiszen teljesen rá van függve. Szörnyű... Johannes ezen újra elneveti magát.
-Nem kell megtudnia. - Eltűr egy hajtincset ami az arcomba lóg, a fülem mögé. - Majd megfenyegetem a kis törpét, hogy ne beszéljen...
-Nem fenyegeted meg! Megtiltom. Vannak más módszerek is, amik kevésbé erőszakosak. Például megbeszélhetnénk vele a dolgot...
-Ezt ugye te sem gondolod komolyan?
-Akkor csináljunk úgy előtte, mintha nem lenne semmi... Ameddig nem tudja nem lesz semmi baj.