𝕽𝖔𝖘𝖊𝖘 𝖆𝖗𝖊 𝕽𝖊𝖉🥀

🎻15.fejezet🎻

A kanapén ülök felhúzott térdekkel, velem szemben Johannes. Amikor a fürdőben voltunk, azt hittem megszakad a szívem. Még sosem láttam ennyi fájdalmat egy emberben. Annyira magányos és összetört lehetett...
-Egy ideig anyukámmal éltem. - Beletúr a hajába. - Nehezen tudtunk megélni, pedig rengeteget dolgozott. Neki kellett eltartania mindkettőnket, a fizetése pedig elég kevés volt... Hegedült. Színházakban és koncerteken lépett fel esténként. Délelőtt pedig otthon volt, és koszorúkat csinált, megrendelésekre. Emlékszem, hogy mindig ott álltam mellette, miközben dolgozott, és figyeltem. Később segítettem neki. Azt hiszem azok voltak a legboldogabb éveim.
Johannes a távolba néz, arca békés, sőt mintha mosolyogna, de úgy ahogy még sosem láttam. Ahhoz tudnám talán hasonlítani, amikor a húgomra mosolygott. A szemei most teljesen másak, mint általában, és a hangja is...
-Aztán egyre kimerültebb lett. A szeme alól nem tűntek el a sötét karikák. 6 éves voltam amikor rosszabbra fordultak a dolgok. Nagyon sokat köhögött, és egyre jobban elgyengült. De hiába volt fáradt, és hiába voltak fájdalmai, mindig kedves volt velem, és mosolygott. Az utolsó időkben is játszott nekem a hegedűjén. Mindig, mielőtt elaludtam... Olyan gyönyörű volt a játéka... Senki más nem tudott úgy hegedülni. Az utolsó este is zenélt nekem... Aztán lefeküdt mellém, adott egy csókot a homlokomra, és azt mondta, hogy szeret. Én is nagyon szerettem... Annyira, hogy nem tudom elmondani sem. Odabújtam hozzá. Akkor már nagyon vékony volt a betegségtől és a kezelésektől...  Reggel amikor felébredtem hiába szólongattam. Elaludt, örökre.
   A hangjából és a szavaiból akkora bánat árad, hogy nem birom ki... Forró könnyek égetik a szememet. Nem bírom visszatartani őket... Johannes felém nyúl a sebes kezével, megérinti az arcomat, és letörli a könnyeimet.
-Ne sírj! - suttogja. Erre valamiért csak még jobban kell sírnom...
-Nem tudom abbahagyni... Annyira sajnálom, hogy ez történt...
Johannes rám mosolyog, a mosolya szomorú, mégis valahogyan kedves.
Kis idő múlva sikerül megnyugodnom.
-És mi történt veled azután?
-Utána az apámhoz kerültem. A feleségével, Eleonórával és a bátyámmal éltem 18 éves koromig. Azután pedig elköltöztem egy albérletbe, ahol közel egy évig egyedül éltem. Amíg nem jött ide lakni egy kicsi bőgőmasina...
-Naaa! - Óvatosan beleütök a karjába. A hangja játékos volt amikor az utolsó mondatod mondta, nem volt benne a szokásos él, mint amikor mond rám valami sértőt. -Nem vagyok annyira kicsi! És nem is sírok annyit...
-Tényleg?
-Igen, csak néha...
-Néha?
-Na jó, naponta egyszer... - Felvonja a szemöldökét. - Jó, maximum kétszer...
Ezen elneveti magát, én is vele együtt nevetek, majd ásítanom kell. Már kezd hajnalodni, és elég fáradt vagyok, de valamire még kíváncsi vagyok.
-És... Te is tudsz játszani a hegedün?
-Igen.
-És... nem akarsz nekem eljátszani egy dalt?
-Honnét tudod, hogy nálam van a hegedű?
  Elvörösödök. Eszembe jut amikor kiváncsiságból megnéztem a szobáját...
-Háát...
-Nem illik más holmija között kutatni! - Óvatosan megpöcköli az ujjával az orromat. Szerencsére nem lett mérges. - Gyere!
Követem a szobájába, majd leülök az ágya szélére. Johannes legugol és kiveszi az ágya alól a hangszer tokját. Először lefújja róla a vékony porréteget, majd felnyitja, és kiveszi belőle a hegedűt. Csillogó szemekkel figyelem minden mozdulatát. Lassan feláll, és a felemeli a hangszert. A por miatt tudom, hogy már egy ideje nem zenélt rajta, mégis, az első hangtól kezdve tökéletes a játéka. A szemét csukva tartja közben, csak néha nyitja ki résnyire. A hajnali fény beszűrődik az ablakon, és glóriaként öleli körbe Johannest. A hangok hihetetlen gyönyörűséggel olvadnak egymásba. Rengeteg érzés hallatszik belőlük. Egyszerre szomorú, és csodálatos. Egyszerre gyönyörű és közben mégis fájdalmas. Újra könnybe lábad a szemem. Próbálom őket visszatartani, de ismét kudarcot vallok. Ez  ma már a második... Az idő megszűnik létezni, csak Johannes és a hegedű számít. Azt hiszem soha nem láttam még ilyen szép dolgot. A dallamok egyre lassabbak lesznek. Becsukom a szememet. Még mindig folynak a könnyeim. Érzem, hogy a dal a vége felé közeledik. Az utolsó dallamokat még hallom, aztán érzem, hogy magával ránt az álom.