𝕽𝖔𝖘𝖊𝖘 𝖆𝖗𝖊 𝕽𝖊𝖉🥀

✨27.fejezet✨

Viktória
A hátamon fekszem, és a plafon alatt lévő sötétségbe bámulok. Már aludtam többször is ebben az ágyban, most mégis úgy érzem magam, mintha egy porcelánból formázott baba lennék, aki képtelen megmozdulni, és próbál úgy levegőt venni, hogy ne legyen feltűnő, túl hangos vagy kapkodó. Egyeltalán miért érdekel ez a dolog, hogy Johannest ne idegesítsem azzal, ahogyan levegőt veszek? Becsukom a szememet és visszagondolok a korábbi alkalmakra amikor a szobájában aludtam. Először a Kriszes motorbaleset után, bár abból nem emlékszem túl sokra... Csak arra amikor felébredtem és jelenetet rendeztem. Az emlék hatására érzem, hogy újra vörös lesz a fejem, majd nevetnem kell... Még jo hogy nem látja. Aztán utána még egy napot vele aludtam, és akkor sem mertem álomba merülni... Utána pedig elaludtam a hegedű játéka közben... Az volt a legszebb dolog amit valaha átéltem.
-Johannes. - Szólalok meg végül. Hallom a légzésén, hogy ő is ébren van még. A szívem hevesen ver.-Nem tudok elaludni.
Hallom ahogyan mélyet sóhajt, majd a hátáról az oldalára fordul, arra amelyik felén én is vagyok.
-Szeretnéd ha hegedülnék? - A hangja közelről hallatszik, mély és egy kicsit rekedtes. Csodálatos hangja van. Nem szeretnék mást, csak örökké hallgatni... - Arra mindig nagyon jól el tudsz aludni.
- Csak egyszer volt ilyen! - Háborodok fel, de aztán rájövök, hogy csak szórakozik.-Különben is, ma egész nap hegedültél... A végén még elszakadnak a húrok vagy valami baja lesz...Inkább mesélj valamit!
-Ezek szerint a történeteim még a hegedű játékomnál is jobban untatnak?
A hangjából hallani lehetett, hogy mennyire jól szórakozik. Mostanában egyre többször nevet. Általában rajtam.
-Mi van veled? - Szökik ki a számból a kérdés, de amint kimondom megbánom, félek, hogy megbántom.
-Te.
Megborzongok. Nem sértődött meg, viszont furcsa lett a hangja. A jókedv azonban így is megmaradt. De mi az, hogy én?
-Én?
-Mondjak neked egy mesét? Mit szólnál a Hamupihanneshez?
-Hamupihannes? - Kitör belőlem a nevetés. Tényleg ezt mondta, vagy csak képzelődöm? Lehetséges, hogy -Részeg vagy?
Most ő nevet fel. Közelebb hajol, az arcomon érzem a lehelletét.
-Szerinted az vagyok?
-Az vagy? - Bár nem érzem alkohol szagát, csak kellemes mentás fogkrémet. Én is felé fordulok, az ajkaink összeérnek, és próbálok nem túlzottan elmerülni az édes csókban. Túl hevesen ver a szívem... Ha ilyen közel van akkor érezni fogja...Végül nagy nehezen sikerül hátrébb húzódnom, és levegő után kapkodva megszólalok.
-Na hadd halljam a Hamupihannest!
-Most nem. Majd máskor...-Mondja, miközben valahogy újra túl közel kerül hozzám, ha egyeltalán létezik olyan az ő esetében, hogy túl közel... Valószínűleg nem. Csak attól tartok, hogy meghallja a szívdobogásomat. Ami nem mondható valami kiegyensúlyozottnak. Se lassúnak. Olyan mintha egy hullámvasúton száguldoznék.
-Akkor mesélj valami mást. Vagy nem! - Hirtelen jó ötletem támadt. - Mit szólsz egy kérdezős játékhoz?! Akármit kérdezhetek tőled, és te is tőlem.
-Így is bármit kérdezhetsz. - Súgja a fülembe, olyan közel van, hogy érzem a bőre forróságát. - de tőlem rendben van.
Valahogy megszédít a közelsége, és az, hogy hozzámér a bőre.
-Te kezdesz. - Mondom zavartan. Mert egy csomó dolog van amit tudni akarok róla, de nem tudom melyikkel kezdjem.
-Miért festetted rózsaszínre a hajad?
-Azért, hogy apát bosszantsam. És mert tetszett a szín. Mit gondolsz a hajamról?
-A hajadról? - Újra nevet, bár kicsit zavartan. -Mindig is érdekelt, mi vesz rá egy embert hogy extrém színűre fesse a haját. Talán azét mert ha én ilyet csináltam volna apám tuti kitagadott volna. Bár így is az lett a vége.
A hangja nem tűnt szomorúnak, és ennek elmondhatatlanul örültem.
-Hát. Az enyém le akarta vágni kopaszra a hajamat. Elég nagy balhé volt, az ollóval közelített felém, én pedig hisztiztem, anya kiabált, a bátyám pedig a húgomat fogta le aki visítozott, nehogy belerohanjon az ollóba vagy ilyesmi.
-Végül hogyan úszta meg a hajad a dolgot?
-Azt mondtam apámnak, hogy a faluban azt fogják hinni, hogy rákos vagyok, ezért sajnálatból az öreg nénik társasága eljárna hozzánk teázni. Apa utálja az öreg nénik társaságát.-Mindeketten nevetünk ezen, Johannes végigsímít a hajamon.
-A kérdésedre válasz az, hogy szeretem a hajadat? Mindenedet szeretem.
Sajnos ismét érzem, hogy elérzékenyülök. Istenem. Ez már engem idegesít. Szorosan átölelem, és reménykedek benne, hogy nem fullad meg.(Vagy nem érzi azt, hogy a szívem álló-hullámvasútazik éppen)
-Ugye nem sírsz megint? ... Inkább kérdezek. Mi a kedvenc színed?
-Nincsen. Minden színt szeretek, vagy legalábbis minden színnek van egy olyan árnyalata ami a kedvencem. Neked?
-Talán a sötétkék. Olyan amilyen a teneger, és a szemed, ha valamilyen kajára nézel.
-Ha valamilyen kajára nézek?! Ezért most szörnyű kérdést fogok neked feltenni, Johanneskám!
-Mindig azt teszel fel.
Rájöttem, hogy szándékosan idegesít, mert nagyon szórakoztatja, amikor dühös vagyok. Ezért megpróbálok szándékosan nem az lenni. Hirtelen bekúszik egy dolog a tudatomba, amit érzem hogy nem bírom ki annélkül, hogy tudnám.
-Te és Eliza... -Nem gondoltam, volna, hogy ilyen nehéz ezt megkérdezni... - Ti- miért hoztam magam ilyen szituációba? Miért éppen most? Hiszen tudom a választ. Vagyis sejtem. Végül úgy döntök már nincsen visszaút.-Szexeltetek?
Egy másodpercig néma csend van. Beleharapok az számba, és egy kicsit dühös vagyok magamra, amiért olyan dolgot kérdezek, amit már tudok, mégis hallani akarom...
-Igen.-Pontosan ez volt az a válasz amire számítottam. Csak az lepett meg, hogy újra felnevetett.- Más rajtad kívül biztosan nem kérdezte volna ezt meg így. Ugye a részletekre azért nem vagy kíváncsi? Vagy a többire...
-Nem!-Hova gondol? Aztán hirtelen tágra nyílnak a szemeim.-Milyen többi?!
Többi? Többi?? Többi??!
-Ne kiabálj, nem egyedül lakunk itt...
  Még mindig szórakozott a hangja. Ki nem állhatom.
-Hogyan?! Olyan kiállhatatlanul viselkedtél! Miért akart volna valaki veled lefeküdni? Nem értem.-Sajnos zavaradottságomban minden egyes szót kimondtam.
-Most rajtam a sor a kérdésekkel. - Óvatosan megpöckölte az orromat. - Te akartad játszani ezt a a játékot ha jól emlékszem. Szóval te még sohasem voltál együtt senkivel?
-Járni valakivel, vagy... Lefeküdni valakivel?
                Újra dühös vagyok.
-Az utóbbit a lasagne-szósz főzésénél a reakciódból egyértelműen megtudtam. - Egyre dühösebb vagyok. Próbálok mélyeket lélegezni. Miért élvezi ezt ennyire? Végül úgy döntöttem ellenállok annak a kísértésnek, hogy megpróbáljam megfojtani a párnával.-Na? Feladod?
-Azt már nem! Igen volt egy barátom. Még a faluban.
-Mondj róla több dolgot, ha azt akarod, hogy én is meséljek.
-Tudsz róla, hogy még mindig kiállhatatlan vagy? Tamásnak hívták, szóval Tomi. A falunapon mindig énekelt, talán a szép hangja fogott meg. 12-14 éves lányokból kész rajongótábora volt, mindig visítoztak és autogrammokat kértek tőle. Akkor volt a 16.szülinapom, ő pedig 19 éves volt. Addig tartott a kapcsolatunk amíg egy meleg nyári napon, egy ünnepség és némi alkohol után azt mondta, hogy valami jo dolgot mutat nekem.  Amikor kézen fogott és a vállmagasságig érő búzakalászok felé rángatott, az öreg banyák pontosan tudták mi következik, a tűz körül sugdolóztak és felénk mutogattak. Azt hiszem mindenki értette rajtam kívül...
A nap lenyugvóban volt, csodálatos narancs színre festve az eget, gyönyörű kontrasztot alkotva a búzakalászok sötétszőke színe, és Tomi mogyoróbarna haja között. Minden tökéletes volt, egészen addig amíg le nem húzta a gatyáját.
  Ennél a résznél nevetnem kell. Az akkori énemben egy világ dőlt össze. Ha valaki látta volna Tomin kívül az arcomat biztosan remekül szórakozott volna.
-Ugye nem itt akarod abbahagyni?-Johannes az egyik ujjával végigsímít az arcomon, ettől ismét megborzongok, és lehunyom a szememet. - Ebből a helyzetből hogyan magyaráztad ki magad?
-Sehogy. Kiabáltam vele, elmondtam neki, hogy nem akarom. De nem értett meg. Egyre csak közelített, megragadta a karomat. Végül tökönrúgtam és elfutottam.
Johannes nem tudja visszafolytani a nevetését.
-Örülök, hogy ennyire viccesnek találod azt, hogy majdnem megerőszakoltak! - Mondom, de nekem is nevetnem kell közben.
-Bocsánat, csak elképzeltem a helyzetet. És nem hiszem, hogy egy átlagos ember képes lenne veled olyan dolgot tenni, amit te nem szeretnél... Most gondolom én jövök. Tudod, nem minden lány olyan mint te. Mielőtt megfojtanál a párnával, ezt csak félig mondom rossz értelemben.
-Félig?!-Ha nem lennék ennyire kíváncsi most biztosan jól ellátnám a baját.
-Olyan mintha egy buborékban élnél ahol minden szép és jó mindenki kedves, és ahol van igazság. De a valóság nem ilyen.
-Lehet ilyen a valóság... Ha ilyenné tesszük.
Johannes megrázza a fejét. A hangja valahogy szomorú, mégis mintha reményteli lenne.
-Talán. Lehet, hogy az én valóságom ilyen lett miattad, és ez a legjobb dolog ami valaha történhetett velem. De tudom, hogy nincs így, mert a valóság kegyetlenebb ennél. Olyan mintha egy álomban élnék, te pedig mindig is ott éltél. Már akkor fel kellett volna ébredned amikor Tomika lehúzta elötted a gatyáját...
Tiltakozásképpen az arcába nyomom a párnámat.
-Mi köze ennek ahhoz, hogy több emberrel is lefeküdtél?
-Csak annyi, hogy nem mindenki olyan mint te. Most gondolom azt várod, hogy a történetet mondjam el. 15 éves voltam amikor először elkezdtem boxolni. Így vezettem le a feszültséget ami az apám és a bátyám miatt felgyülemlett bennem. Másképpen azt hiszem nem éltem volna túl, vagy legalábbis egy részem meghalt volna, és az a rabszolga lennék akivé az apám akart tenni. Tudod, majdnem sikerült neki. Azt terveztem megvárom amíg elpatkol, öröklök egy csomó pénzt és boldogan élek. Elég jól becsaptam magamat. A végén ő irányított, olyan volt mintha a kutyája lennék, kedve szerint rángatta a láncot.
Megérintem az arcát, legszivesebben meglátogatnám Mr. Rosenbaumot és lenyomnék a torkán egypár tepsi Mrs. Karner féle süteményt.
-Bocsánat, azt hiszem eléggé elkanyarodtam a lényegtől... Szóval a box. Rossz társaságba keveredtem miatta. Alvilági, zűrös alakok közé. Akkor körülbelül 16 éves lehettem, és akkor történt.
Úgy érzem magam mint aki sokkot kapott. Hogyan ismerhettem egy embert ennyire félre?! Az előbb elhangzottaknak pontosan az ellentétét képzeltem el róla! Önkéntelenül is felpattanok. A boxkesztyű a szekrényében... Hirtelen kis darabkák összeállnak, majd újra szétrobbannak a fejemben. A gondolataim őrült sebességgel száguldanak. 4 hónapja együtt élek vele. Végül egy kis idő után újra lefekszek mellé.
-Sajnálom... - A hangja szomorú. - előbb el kellett volna mondanom.
Nyelek egyet, és fölé hajolok, az alkarommal és a térdeimmel az ágyra támaszkodva. A sötétben halványan látom az arcának a körvonalát, az orrát, a száját és a szemeit. Fogalmam sincs meddig bámulom, vagy hogy mit fogok ezután csinálni... Vagy egyeltán miért bámulom... Végül a fáradtság felülkerekedik a kérdéseken, és elalszom, a lehető legszerencsétlenebbül. Teljes súlyommal ránehezedek, valamit motyogok, miközben a vállára csuklik a fejem, érzem az illatát ami talán kókuszos tusfürdő? Vagy ez az ő saját illata? Az utolsó gondolatom valmi oylasmi, hogy imádom az illatát, aztán elalszom.