Tapmancs Öröksége {Harry Potter ff.} [Szünetel]

25.rész: Örökség

Mikor már 1 perce folyamatosan bámulta a lebegő pergamentet, amin a végrendelet volt, azt gondoltuk csak átnézi és nincs már több mondanivalója.

-Majdnem elfelejtettem! - szólalt fel hirtelen. - Ezt itt majdnem kihagytam, mert utólag lett oda írva. - nézett ránk, majd vissza a pergamentre. - „Valamint Willow Arabella Black. Rád hagyom, néhai édesanyád medálját, mely édesapád birtokában állt, majd halála után hozzám került azzal a céllal, hogy adjam neked át. Tudom, már felvagy rá készülve. Az igazság is hamarosan elér téged, csak türelmesnek kell lenned." - olvasta fel, majd átnyújtott nekem egy arany láncot, melyen egy szív alakú medál volt.

Döbbentem forgattam a kezemben a medált és nem akartam hinni a fülemnek. Első szó, amely megragadt bennem az a néhai. Feltettem volna a kérdést, hogy ez most az jelenti-e, hogy meghalt, de fölösleges lett volna. A Miniszter nem tudja úgysem. A másik dolog pedig, hogy ez édesanyámé volt. Apa pedig sosem mesélt róla.

-Egy szörnyeteg vagyok, hogy sosem érdekelt mi van anyával. - szólaltam meg azóta először, miután elment a Miniszter.

-Dehogy vagy szörnyeteg. Nem tudhattad mi van vele. Sirius se szólt semmit. Te meg nem is emlékezhetsz rá. - simított végig a karomon nyugtatóan Harry.

Ahogy nézegettem a medált, észrevettem, hogy ezt ki lehet nyitni. Így is tettem, majd egy picire összehajtott kép volt benne. Kihajtottam és megláttam egy eredetileg fekete-fehér, de az idő alatt megsárgult képet. Apa volt rajta, mellette pedig anya, aki engem fogott a kezében, ahol talán fél éves lehettem. Mindketten rám néztek, majd összemosolyogtak, miközben anya ringatott. Ez a jelenet ismétlődött, nekem pedig végigfolyt egy könnycsepp az arcomon és kirohantam az épületből a hintához.

Messze voltam, mint az Odútól, mint pedig azoktól az emberektől, akik még az esküvői sátron dolgoztak.

Kiszakadt belőlem a sírás és megannyi negatív gondolat támadott meg egyszerre. Nem akartam elhinni, hogy ő volt az édesanyám és nem tudok róla semmit. Olyan gyönyörű és törékeny, mégis látszik rajta az elszántság és a bátorság. Sosem ismerhettem meg őt és sosem beszélt nekem róla senki, de gondolom volt rá jó oka apának is. Nem kérdezem meg Remust sem. Ekkor hirtelen éreztem, hogy valaki átölel, akire felnéztem és George volt, így a mellkasába furtam a fejem és némán álltunk így.

Van egy olyan érzésem, hogy előbb vagy utóbb, de kifog derülni az igazság. Mindig így volt eddig is és így lesz ezután is. Ez volt számomra az egyetlen, ami biztos volt. Amíg nem tudtam, hogy boszorkány vagyok, addig sosem hazudtam senkinek. Mindig kimondtam amit épp gondolok és nem hazudtam másoknak. Meg ha bárki hazudott nekem, hamarosan ki is derült úgyis és akkor utána már elítéltem és nem bíztam benne többé. Most pedig úgy megy nekem is, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Egyik pillanatról a másikra változott meg az életem és ki tudja még mi lesz ezután.