Tapmancs Öröksége {Harry Potter ff.} [Szünetel]

21.rész: Csalódás

Hajnali 3-at mutatott a karórám, mikor ránéztem, de egyáltalán nem voltam álmos. Egyszerűen még ha akartam volna sem tudtam volna aludni, mert egyszerűen annyi dolog volt a fejemben, hogy nem voltam képes arra, hogy mindezt elnyomjam és aludni tudjak. Egy pillanatra sem sikerült kikapcsolnom.

-Hé, te miért nem alszol már? - hallottam meg egy hangot, kinek gazdája Harry volt.

-Csak gondolkozom. - feleltem vállat vonva, majd felnéztem rá.

-Beszélni szerettem volna veled valamiről négy szem közt, de eddig nem nagyon volt rá alkalom. - sétált közelebb, majd leült a mellettem lévő hintára. - Mikor láttuk, hogy Draco megakarja ölni Dumbledoret, mikor kiderült, hogy ő is halálfaló...te sírtál. - mondta és sóhajtott egyet. - Majd megmenti az életedet, amikor elvéreztél volna. Tudta, hogy te vagy az a fekete kutya. Ő tudta, de nekünk nem mondtad el. Ezen gondolkozom már azóta és tudni szeretném a választ, szóval, miért? - nézett fel rám a cipője bámulásából.

-Nézd, neki sem mondtam el, hogy animágus vagyok, egyszerűen csak rájött. Nektek meg azért, mert nem bíztam bennetek az elején, majd utána nem tartottam fontosnak. Egyébként, sokszor találkoztam vele, amikor átváltoztam. Szemmel akartam tartani. Megakartam bizonyosodni róla, hogy ő jó ember. Az is, csak nem volt más választása. Mindez pedig pont ezért volt fontos számomra, mert talán ő az egyetlen élő rokonom, akit ismerek is. - ráztam meg a fejem és éreztem, amint szememet égetni kezdik a visszatartott könnycseppek.

-Szóval hazudtál. Végig hazudtál, hogy hol vagy délutánonként. Te szóltál Pitonnak, hogy mi történt a mosdóban akkor? Az a fekete kutya is te voltál, igaz? - állt fel és láttam rajta, hogy dühös rám.

-Igaz, de... - kezdtem volna a magyarázkodást, de közbevágott.

-Nincs semmi, de! Az ellenséggel voltál hónapokon keresztül, hazudoztál nekünk és majdnem kirúgtak engem, amiért ezt tettem! - emelte feljebb a hangját.

-Nem tehettem mást! Elvérzett volna Harry, ezt te is nagyon jól tudod! - kiabáltam én is.

Az a szerencsénk, hogy viszonylag messze vagyunk az Odútól, így a veszekedés meg a kiabálás nem hallatszik el odáig.

-Nem az a baj, hogy megmentetted a drága Draco Malfoy-t! Elárultál minket Willow. Ezt semmivel nem lehet megmagyarázni. - mondta most már normál hangnemben, majd csalódottan megrázta a fejét és bement.

Visszarogytam a hintába és keserves sírás tört ki belőlem. Igaza van Harrynek, elárultam őket és hazudtam nekik, csak azért, hogy Draco mellett lehessek. Ők voltak az egyetlenek akik kiálltak mellettem, akik szerettek és megvédtek, én pedig így hálálom meg nekik, hogy hazudok. Most már ők a családom. Nem lenne rá szükségem, hogy megvédjem a vérszerinti rokonaimat.

Ha apa most látna, biztos nem lenne büszke rám. Mindig azt mondta, a család és a barátok az első, őket sose áruljam el, ne hazudjak nekik. Ne legyek olyan, mint Peter Pettigrew. Most mégis olyanná váltam, amit egykor mélységesen elítéltem.