Tapmancs Öröksége {Harry Potter ff.} [Szünetel]

29.rész: Ösztönző beszéd

Miután Sipor elment, mindannyian elindultunk egy irányba. Nem tudtuk mit is kéne most tennünk és azt sem tudtuk, mit is mondjunk egymásnak. Annyi, de annyi dolog történt és ezeket megkéne beszélnünk, de egyikőnknek se megy.

Én az emeletre indultam ahol egyesével mindegyik szobába benéztem. Olyan furcsa érzéssel tölt el, hogy ismét itt vagyok. Egy év itt töltött idő, majd egy év kihagyás után ismét itt vagyok, de most apa nélkül és a tudattal, hogy nem ismerhettem anyámat. Még csak nem is gondoltam rá és ez folyton ott motoszkál a fejemben. Tudom, hogy nem kéne ezt gondolnom, de én mégis egy szörnyű embernek gondolom magam. Elvégre az anyám volt és nem is éreztem, hogy hiányozna, másfelől viszont nem is emlékezhetek rá, ezért érthető a dolog.

-Wi, jól vagy? - szólt mögülem egy hang, kiről felismerem, hogy biztosan Harry az.

Épp apám szobája közepén álltam és észre sem vettem, de a könnyeim megeredtek. Egy gyors mozdulattal letöröltem az arcomat a pulcsim ujjával és szembe fordultam vele.

-Persze, jól vagyok. - hazudtam, de erről sosem mondtam igazat.

Arról voltam híres a mugli iskolában, hogy én mindig kimondom amit gondolok és nem hazudok semmiben, még akkor sem, ha tudom, hogy az bántó lehet. Ezért jött mindenki hozzám tanácsért, mert tudták, hogy bizony, ha tetszik, ha nem, úgyis azt mondom amit gondolok, de épp ezért sem került hozzám közelebb senki. Az emberek egyszeri alkalommal elbírják az igazságot, viszont folyamatában már nem. Mondjuk, így visszagondolva, talán ha két-három ember valaha érdeklődött hogylétem felől, de látszott, hogy őket sem érdekelte különösebben, csak akartak valamit és nem akartak belevágni a közepébe. Ezért is hitték el, hogy jól vagyok. Most pedig tudom, hogy Harry nem hiszi el. Nem csak a történtek fényében, hanem amúgy sem. Van köztünk egyfajta testvéri kapcsolat, még ha nem is vagyunk azok, így tudjuk mikor mit érezhet a másik.

-Sajnálom. Az egészet. - szólalt meg némi gondolkozás után. - Miattam vagytok itt, miattam vannak veszélyben a barátaim és miattam haltak meg sokan, köztük Alastor és Sirius is. Ha nem hagytam volna, hogy segítsetek akkor... - folytatta volna, de aztán hirtelen átöleltem, ami miatt félbehagyta a mondatot.

-Akkor már nem élnél Harry és nem, nem a te hibád volt egyik ember halála sem és nem is miattad vagyunk veszélyben, hanem magunk miatt. Ezt a harcot együtt kell megvívnunk, nem csak neked. Mindannyian részesei vagyunk a varázsvilágnak és mindannyiunknak megkell tenni legalább ennyit az otthonáért. Szóval nem kell semmit sem sajnálnod. - mondtam, miközben magamhoz szorítottam, de aztán elengedtem és mélyen a szemébe néztem. - Apa hősként halt meg és én tenni fogok róla, hogy ez ne legyen hiába. Fáj, elmondhatatlanul fáj a hiánya, de a tette hatással van a mostra és majd hatással lesz a jövőre is. Megígértem neki, hogy bármi lesz, ott segítek nektek ahol csak tudok és megígértem magamnak, hogy bármi történjék is és bármi áron is, de elégtételt veszek. Apa miatt, anya miatt és az egész varázsló közösség miatt. Azért, hogy legyen értelme az eddig értelmetlennek vélt haláloknak és azért, hogy a majdani gyerekeim egy jobb és biztonságosabb viágban nőhessenek fel, ahol nincsenek halálfalók és ahol nincs Voldemort sem. - szónokoltam, de párszor elcsuklott a hangom, a hirtelen rámtörő sírástól, viszont nem ejtettem egy könnyet sem.

Ez most a büszkeségem pillanata volt, az a pillanat, mikor nekem kellett lelket öntenem Harrybe, ezt pedig nem ronthattam el. És talán ez jó volt arra is, hogy kezdjek én is hinni a győzelmünkben. Pár csatát már megnyertünk és talán párat vesztettünk is, de a háború még csak most kezdődik el.