Tapmancs Öröksége {Harry Potter ff.} [Szünetel]

10.rész: Jóság

Odamentünk Harryhez és két oldalára álltunk, majd pedig belekaroltunk. Elsőként én táncoltam vele és égeszen kellemes meglepetés volt, mivel azt gondoltam, hogy nem tud táncolni, de egész ügyes. A szám végeztével én félreálltam és lesétáltam a tánctérről amíg Hermione odament hozzá, majd onnan néztem őket.

Hirtelen Ron termett mellettem és csillogó tekintettel, csodálva nézte vörös barátnőmet.

-Ugye tudod, milyen idióta vagy? - néztem rá, mire ő értetlenül fordult felém, de inkább csak megráztam a fejem, bár szerintem sejtette, ezt miért is mondtam. Ismét megláttam Dracot, aki kifelé vette az irányt a Nagyteremből. - Most mennem kell, majd később találkozunk. - mondtam Ronnak, aki csak bólintott, majd tekintetét ismét a két barátunk felé fordította.

Elindultam Malfoy után aki az udvar felé ment. Csendben követtem őt, nehogy meghallja, hogy követem.

Az elmúlt pár hónapban volt néhányszor, hogy összeszólalkoztunk vagy épp messziről figyeltük egymást és néhány apróbb dologból én azt gondolom, hogy ő nem olyan gonosz, amilyennek mutatja magát. Igenis van benne jóság is. Ezt most pedig letesztelem.

Átváltoztam fekete kutyává, majd lassan, nyüszögve odamentem hozzá.

-Hát te? Hogy kerülsz ide kutyus? - mosolyodott el, majd leült a lépcsőre.

Az ölébe hajtottam a fejem és elkezdett simogatni. Csendes volt minden, csak bentről hallatszódott ki a zene hangja. Furcsa helyzet volt, de mégis olyan jó érzéssel töltött el, ahogy az is, hogy igazam volt vele kapcsolatban.

-Most mennem kell. Viszlát kutyus. Remélem még láthatlak. - mondta, majd egy sóhaj után, visszament.

Sosem láttam még ezt az oldalát. Máskor mindig olyan ellenséges és ellenszenves, most meg csak úgy elkezdett simogatni. Persze, nem tudhatta, hogy én vagyok az, de mégis. Szerintem sok ember csak úgy elküldött volna, de ő nem. Mindig tudtam, hogy van benne némi jóság is és nem csak a gonoszság.

Mikor már biztos távolságba ért és még az alakját se láttam, visszaváltoztam, majd én is bementem. Az egyik lépcsőfordulóban megláttam Hermionet, amint ott ült és csak sírt.

-Nem bírom már nézni, ahogy Lavender ráakaszkodik. Nem hiszem el, hogy nem tűnik fel neki! - mondta szipogva, mire felé nyújtottam egy zsepit.

Ő közben a pálcájával madarakat reptetett a levegőben.

-Mi a baj Hermione? - jött oda a két említett nevetgélve és egymás kezét fogva.

A lány hirtelen dühös lett és a madarakat feléjük repítette, de nekik sikerült elmenekülniük előlük.

Óvatosan átöleltem legjobb barátnőmet, aki nyugodtan kisírhatta magát a vállamon.

~Később~

Felkísértem Hermionet a szobánkba aki a sok sírás miatt annyira kimerült, hogy szinte azonnal elaludt, velem ellentétben. Én talán még órákig csak ültem az ágyon, a gondolataimba merülve.