Monika naplója (BEFEJEZETT)

|II.| 3. rész

-AZT ÍGÉRTE VISSZAJÖN!- üvöltöttem a falat püfölve.
-Nem ígért ilyet. Azt mondta, hogy egy ideig, jobb ha nem találkoztok.- fogott le a fiú, mielőtt nagy kárt tehettem volna valamiben.
-De... Ne... Ne.. Kérlek... Mondd, hogy viccelsz...- kezdtem zokogni. A barátnőim tisztes távolságból nézték a jelenetet. Azt hiszem mind éreztük, hogy ezek után felesleges folytatni a játék eredeti menetét.
-Nyugodj meg, kérlek! Monika. Elhiszem, hogy nehéz neked. De.. Nem gondolod, hogy ideje lenne elfogadni, azt, hogy te ki vagy és ő ki?- a szavai nagyon felidegesítettek. Semmivel nem vagyok kevesebb nála. Nem tehetek róla, hogy itt kell élnem!
-NEM FOGOM ELFOGADNI! GYŰLÖLÖK ITT LENNI! JOGOM VAM DÖNTENI AZ ÉLETEMRŐL. TE MEG NE BESZÉLJ VELEM ÚGY, MINTHA VALAMI KIS RABSZOLGA LENNÉK, AKINEK MÉG AKARATA SINCS.- egy ,,icipicit" talán kiborultam...
-Neeeem, félreértesz! Nem lenézni akarlak. De... Mégiscsak. Nem vagy ember.- minden egyes szavától csal egyre dühösebb lettem. Végül az utolsó mondatánál már nem bírtam tovább. Gyomorszájon rúgtam a fiút és kivoharzottam a teremből. Ki akartam jutni a játékból, bár tudtam, hogy ez lehetetlen. Csak mentem egyenesen előre, míg teljesen ki nem merültem. Valamit ki kellett találnom, hogy ne érezzem magam olyan pocsékul. Eszembe jutott, hogy leülhetmék zongorázni, de talán kicsit sokat mentem, mert fogalmam sem volt róla, hogy merre lehetek. Remegő hanggal kezdtem énekelni a Damonnak írt dalom. Könnyeim patakokban folytak le az arcomon és csak az járt a fejemben, hogy mindenkit meg kellett volna ölnöm és soha vissza sem szabadott volna hozni őket, Damont pedig talán meg kellett volna zsarolnom. Amikor a lányok látták, hogy rosszul vagyok persze senki sem akart segíteni, vagy valami. Semmi értelme nem volt annak, hogy visszahoztam őket. Ugyanúgy egyedül érzem magam. Ez az új fiú pedig... Addig fogom kínozni, míg vissza nem hozza nekem azt akit szeretek. Oh vérfürdő lesz itt... Nem is akármilyen.. Ezt akartátok, nem? Most megismerhetitek a haragom!!!