Monika naplója (BEFEJEZETT)

|II.| 9. rész

*Monika szemszöge*

Hogy képzeli ez a kis ribanc? Lehet kicsit túlzásba viszem a féltékenységet, de basszus Dan az enyém!
-Szia!- mosolyogtam a tétován ácsorgó lányra, aki még mindig a barátomat bámulta.
-Ööö... Sziasztok!- ó, hogy megfojtanám...
-Hogy vagy? Daniel sokat mesélt rólad.. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek!- mondtam tettetett izgalommal.
-Én is örülök öhm..- persze a nevemet nem tudta, és ez a felvezetés csak arra szolgált, hogy végre kinyögjem.
-Monika vagyok.- nevettem fel kedvesen.
-Köszi. Amúgy jó, hogy idejöttetek, akartam valamit kérdezni Danieltől.- mosolygott negédesen. A kis kurva...
-Igen?- húzta fel egyik szemöldökét a fiú.
-Csak tudod most hogy a szüleim kiköltöztek külföldre, nem nagyon találok megfelelő albérletet.. Pár napra be tudnál fogadni, amíg találok egy jobb megoldást?- a szemeim elsötétültek, amit alighanem a fiú is észrevehetett, mert kedvesen megszorította a kezem.
-Gyere, elég nagy házunk van.- tudta.. Tudta, hogy ki fogom csinálni a lányt, mégis meghívta. Meglep. Vagy nagyon buta, vagy jobban hasonlítunk, mint hittem. Az előbbi lehetőséget ki kellett zárnom, hisz azzal, hogy kijuttatott, már bizonyította, hogy annyira nem lehet hülye. Plusz a személyisége meglepően hasonlított Damonra. Könnyű megérteni, hogy miért lehettek barátok. A sétánknak lőttek és mivel Kiara előtt nem igazán szerettem volna megmutatni, hogy mennyire izgatott vagyok attól, hogy végre itt lehetek, így egy halvány mosolyt az arcomra varázsolva mentem tovább mellettük, vissza a fiú háza felé. Senki se szólalt meg az út alatt. Mikor végre hazaértünk (nevezhetem már otthonomnak ezt a helyet?), én úgy döntöttem, inkább bemegyek Dan szobájába, mivel semmi kedvem nem volt Kiara társaságában lenni. Persze a barátom nem követett... Mit is képzeltem róla. Jön egy másik csaj és én rögtön el vagyok felejtve. ,,Kicsit sem" esik rosszul... Ugyanúgy el fog hagyni, mint Damon. Rohadjon meg! Kiaribanc pedig azt is meg fogja bánni, hogy megszületett. Hirtelen szédülni kezdtem. Hallottam egy fémes koppanást, gondolom leesett a karkötő. Le is telt az öt óra? Mennyit sétáltunk? Összeszorítottam a szemeim, még mielőtt a világ teljesen elmosódott volna körülöttem és felkészültem lélekben, hogy újra a játékba fogok kerülni...