Monika naplója (BEFEJEZETT)

|II.| 14. rész

Próbáltam nem kétségbe esni, de valahogy nem ment. Miért árultak így el? Mégha ki is derült, hogy együtt vagyok Daniellel... Ez miért volt jó nekik? És mi lesz itt velem? Azt hittem Dan mellett végre boldog lehetek.. De itt a semmiben ez persze lehetetlen. Kijutni meg nem tudok. Vajon a fiú egyáltalán keresni fog? És itt mi lesz? Örökké itt ragadok, vagy egyszer megszűnök létezni? Egyszercsak megjelent mellettem Natsuki.
-Mit keresel itt?- morogtam neki.
-A kedves barátod engem is kitörölt, miután megmondtuk, hogy nem hozunk vissza.- köpte szinte a szavakat felém. Egyrészt rosszul esett, hogy az egykori barátnőim ennyire utálnak, másrészt viszont jó érzés volt, hogy Danielt ennyire érdeklem.
-Heh, úgy kell neked. Kis kurva...- nevettem keserűen.
-Te beszélsz? Folyton hazudozol és csak magadra gondolsz! Kijutottál a valóságba és képtelen voltál elmondani... Hogy miért? Hogy nehogy minket is vinned kelljen. Ember... Észrevetted, hogy mi is itt vagyunk?- zúdította rám a haragját. Valahogy nem lett tőle bűntudatom.
-Valaha számított nektek az, hogy én hogy éreztem magam? Én voltam mellettetek mindig a mellékszereplő. Egy idő után pedig az, hogy ti hogy vagytok, valahogy már nem tudott izgatni. Ha nekem volt bajom, csak magamra számíthattam. Ha nektek van bajotok, minek segítsek? Meg amúgy meg, most megízlelhettétek, hogy milyen mellékszereplőnek lenni és úgy látom nektek nem tetszik. Hát nekem se jött be, gondolhatod.- válaszoltam, gyűlölettel a hangomban.
-Szánalmas vagy.- forgatta a szemét a lány.
-Te beszélsz?- bámultam rá gúnyosan. Ekkor Yuri is megjelent.
-Még mindig nem adta fel?- kerekedett el Natsuki szeme.
-Persze, hogy nem. Szereti őt.- mosolygott keserűen a lila hajú lány.
-Egyszerűbb lett volna, ha csak hagyjátok, hogy végleg kijussak a játékból és akkor nem kellene bámulni a ronda pofámat.- tettem csípőre a kezem.
-Ebben van valami... De nem érdemled meg a boldog véget, szóval mégsem tehettük.- vigyorgott gonoszam Natsuki.
-Mindenki boldog véget érdemel. Vagyis majdnem... Ha én dönthetnék a sorsotokról, tuti örök szenvedésre lennétek ítélve.- jelentettem ki magabiztosan. A többiek kicsit talán meglepődtek... De valahogy mégsem éreztem, hogy túllőttem volna a célon.