Monika naplója (BEFEJEZETT)

|II.| 7. rész

-Hátöhm... Azt hiszem csodás...- válaszoltam kicsit összezavarodva. Nagyon jó volt itt lenni, de még szoknom kellett a változást.
-Még mielőtt elfelejteném... A valódi nevem Daniel. Itt ne hívj Chrisnek, mert csak hülyén néznének rád!- lépett hirtelen mellém, amitől akaratlanul is gyorsabban kezdtem venni a levegőt.
-Én öööö... Jó.- nyögtem ki nagy nehezen. Uram atyám... Mi van velem? Olyan bizonytalannak éreztem magam, mint azelőtt még soha.
-Át kellene öltöznöd. Errefelé nem nagyon viselünk ilyesmit.- mutatott kajánul vigyorogva a ruháimra. Kicsit szomorkásan néztem végig az egyenruhámon. Jó érzés volt, hogy végre valami mást is felvehetek, de mégiscsak... Nagyon sok emlékem kötődik hozzá.
-Itt... Előtted?- hasított belém a döbbenet.
-Hát.. Nem tiltakozok, ha azt szeretnéd...- nézett rám perverzen, amiért cserébe egy lesújtó pillantással jutalmaztam.
-De amúgy el tudsz menni a fürdőszobába, ha inkább ott öltöznél át.- röhögött rajtam. Rohadjon meg...
-És mit vegyek fel?- forgattam a szemeim.
-Tessék!- dobott oda nekem egy farmershortot, egy egyszerű fekete pólót és egy tornacipőt. Ezután Daniel kiszedte a szalagot a hajamból, ami így azonnal a hátamra hullott.
-Ezt miért kellett?- néztem rá dühösen.
-Ha mindenképp össze akarod fogni a hajad, inkább a hajgumit ajánlanám. De amúgy így is jól áll.- hirtelen megpuszilt. Ledermedtem. Nem tiltakoztam, mert hát a barátnője voltam, meg nem is volt rossz érzés, de azért akkor is fura volt. Kisprinteltem a szobából és sietve átvettem a ruhákat. Amint kimentem a fürdőből, a fiú rögtön megragadta a csuklóm és kiráncigált a házból. Egy nagyvárosba csöppentem. Hatalmas felhőkarcolók tornyosultak körülöttem, mindenfele kocsik száguldoztak, rengeteg színes és világító hatalmas felirat hirtetett mindenfelé boltokat. Csak ámultam és bámultam.

*Daniel szemszöge*

Végre itt állt mellettem valójában. Mióta két éve először hallottam róla, folyton ő járt az eszemben. Nagyon sokat dolgoztam azon, hogy kihozhassam magam mellé a valóságba és mikor összehoztam ezt és elmentem hozzá... Meglepő volt, hogy még mindig mennyire fontos neki Damon. Borzasztóan hűséges lány. Viszont veszélyes is... És kicsit félek, hogy itt, a való világban is képes lenne ölni a féltékenysége miatt. Persze ezt is szeretem benne, de balhét nem akarok. Mókás volt azt is figyelni, hogy mennyire csodálkozva és boldogan néz meg mindent a számomra átlagos és már kissé unalmas város utcáin. Nem hittem, hogy bárki ennyire tud örülni egy kis bezinfüstnek meg egy adag felhőkarcolónak. Akaratlanul is jókedvem lett, ahogy mellette sétáltam. Elárasztott a pozitív kisugárzása. Ekkor megszólalt...
-Kérlek vigyél el Damonhoz!- mosolygott rám kedvesen a lány. Ha nem ismerném jól, azt hinném, hogy ez egy aranyos kérés.. De nem. A szemében láttam azt az ijesztő sötét fényt, amiből tudtam, hogy ha a válaszom nem lesz, akkor igencsak hamar előjön a pszichopata éne. Viszont volt egy igencsak nagy gond... Damon én vagyok.