Monika naplója (BEFEJEZETT)

|II.| 16. rész

*Monika szemszöge*

-Végre...- sóhajtottam nagyot. Már alig bírtam magmmal. Szinte el sem hittem, hogy örökké magam mögött hagyhatom ezt a virtuális világot.
-Látom jó kedved lett.- nevetett fel Daniel, bár ez után rögtön el is komolyodott.
-Valami baj van?- fogtam meg gyengéden a karját.
-Figyelj Moni... Eddig nem voltam veled teljesen őszinte. Nem szeretném ha hazugságban kellene élned. Mert nagyom szeretlek...- kezdte tördelni kezeit.
-Miről beszélsz?- kérdeztem kicsit félve. Nem tudtam, hogy hallani akarom-e azt, amit mondani szeretett volna.
-Szeretném mondani, hogy ne légy rám dühös, de azt hiszem ez egy hülye kérés lenne. Szóval csak sajnálom, hogy nem mondtam eddig el... De... Öhm... Damon... Tudod... Én vagyok. Két éve féltem, hogy nem jöhet össze a mi kapcsolatunk. De utána aludni is alig tudtam. Folyton azon járt az agyam, hogy hogyan jöhetnénk össze. És hiányoztál akkor is nagyon. De mikor újra találkoztunk, valamiért tiszta lappal akartam indítani. Remélem egyszer megbocsájtasz.- mosolygott mérhetetlen szomorúsággal. Én pedig teljesen megteltem érzelmekkel. Egyrészt boldog voltam, hogy Damon valójában sosem hagyott cserben és még akkor is törődött velem, mikor azt hittem, hogy egyedül maradtam. Másrészt persze kicsit dühös voltam, hogy Dan eddig nem mondta el az igazságot. Hamadrészt pedig értelmet nyert, hogy hogyan szerethettem bele ,,Christianba". Hiszen az volt, aki iránt végig epekedtem. A könnyeim lassan megindultak és átöleltem a szomorkás fiút.
-Nagyon dühös vagyok rád... De talán majd egy vígasztaló vacsora kiengesztel.- nevettem fel halkan, nem törődve azzal, hogy voltaképp sírok közben.
-Jó, akkor majd ma főzök valami finomat.- puszilt meg, majd viszonozta az ölelésem és el sem engedett többet. Egy pillanatra meglepődtem, de aztán rájöttem, hogy valamit csinált, mivel a világ teljesen elmosódott körülöttünk. Nem tudtam hogyan, hiszen Daniel nem engedte, hogy megfigyeljem, de a valóság felé haladtunk.