You Know I Hate You{ BTS/JungKook/ff.}

Negyedik részűű

-Utállak titeket.-mondtam ki végül, amit már első találkozásunk óta elszerettem volna mondani, de egyszerűen nem tudtam, mert nem még csak a szemébe sem akartam nézni, nem hogy beszélni, vagy ki mondani mit is gondolok róluk.

Igazából ez egyrészt jól esett, másrészt meg valahogy nem tartottam olyan szépnek. Persze, igazából én olyan ember vagyok, aki kimodja nagyrészt amit gondol, de a rosszakat annyira nem szoktam, csak ha nagyon kell. Vagy már nem bírom magamban tartani.

De most..ez nem volt szép tőllem. De nem tehetek róla. Ez az igazság. És most könnyebbnek érzem magam.

-Egyszerűen nem bírlak titeket. És erről nagy részt ti tehettek! Mert azért be vallom, nem teljesen a ti hibátok, hogy utállak titeket, de az nem változtat azon hogy ne utáljalak. Én tényleg kedveltelek benneteket,de aztán..-eresztettem ki magamból már amit akartam, s egy pillanatra elhalkultam, miközben visszaemlékeztem arra a napra mikor rájöttem, hogy ők nem olyanok, mint amire gondoltam.-de aztán csalódtam. Nagyot csalódtam. És miattatok teljesen összeestem, de aztán rájöttem, hogy vannak mások akik tényleg jó emberek. Akikben nem fogok csalódni..-már a sírás határán álltam, és hogy még véletlenül se égessem le magam eőtte, egy hirtelen mozdulattal ellöktem kezét mellőlem, majd elsiettem, mintahogy az este. Sikeresen előhúzta belőlem azokat az emlékeket, amiket soha többet nem akartam látni, mert nagyon fájtak. Mikor visszaemlékeztem rájuk, az jobban fájt, mint mikor csalódtam bennük.

Szerettem azt az időszakot, mikor kedveltem őket, és én is egy Army voltam, elég sok nehézségen mentem keresztül, hála nekik, meg rájöttem, hogy érdeklődöm a tánc iránt, meg úgy overall az egész zene műfajért.

Néhány könnycseppet elhullajsztva magam után, már kicsivel jobban éreztem magam, meg azért is, hogy mindent-majdnem mindent- elmondtam neki, amit közölni szerettem volna, bár azért szerintem nem csak neki esett rosszul, hanem nekem is. Úgy voltam vele, hogy akármennyire is utálom őket, nem fogok semmi..rosszat? beszélni róluk, vagy úgy egyáltalán akármit is, és nem is ócsárolom őket, de most máshogy alakultak a dolgok. Ő húzta ki belőlem.

Zsebre vágott kezekkel baktattam az utcákon, miközben rájöttem, hogy hát elvagyok tévedve, mert a gyerek olyan irányba vezetett, amiről fogalmam sem volt. Mondjuk azért is nem, mert nem ott laktam. De minden mindegy alapon mentem tovább, mert ha egész véletlenül elkezdene követni ismét, akkor minnél előbb lerázzam. Az emberek közt.

A kedvem ezek után már olyan búvval baszott volt. Teljesen le voltam hangolódva, mint ahogy az idő is, és még fényképezni sem voltam hajlandó, hogy legalább az feldobja a kedvem.

Lesütött tekintettel lassú, s kicsi lépteket tettem, mikor is hirtelen egy víz csöppent, rám, ami következtében megrezzentem, majd felpillantottam az égre. Aztán pedig egy másik is rám esett. Majd egyre és egyre gyorsabban kezdett zuhogni, mire dobbantottam egyett idegességemben és felkaptam a fejemre a kapucnim. Megadva magam sóhajtottam.

Mostmár úgyis mindegy...eléggé elbaszták ezt a napom is, akkor menjen tönkre mégjobban. Ha hó esne, akkor még talán jobb is lett volna, de neem! Télen az esőnek kell esnie.

Ismét egy sóhajtás után, fogtam magam s összeesetten lehajtottam a fejem, miközben mentem tovább az utamon.

Szerencsémre most is a Conversem vettem fel, mert hát reggel mikor elindultam még nagyban sütött a nap, így úgy gondoltam, mivel megszáradt, akkor ismét ezt húzom. Na meg mert lusta voltam a csizmám elővenni. De nem volt olyan jó ötlet. Máskor kéne hallgatnom az időjárás jelentést..

Mikor már azt hittem, hogy tele leszek lyukakkal a sok esőcsepptől, valami féle tárgy került felém, ami megakadályozta, hogy megpusztuljak. Bár lehet az lett volna a legjobb.