You Know I Hate You{ BTS/JungKook/ff.}

Huszonkilencedik részűű

*írói szemszöge*

-Szerinted egyáltalán eljön? Már tíz perce váratjuk szegény Kookot..-egy kicsit messzebb lévő kávézó teraszán üldögélve a két fiú, név szerint Jin és Taehyung bámultak a tőlük néhány száz méterre álldogálló, a tőlük fiatalabb fiúra, miközben azon gondolkodtak, hogy hol az istenben lehet már Violet.

-Ne aggódj, eljön! Nem olyan ember ő, hogy csak úgy faképnél hadjon. Átvitt értelemben..-az utolsó mondatot gyorsan hozzá csapva, Jin, beleszürtyölt az italába, mint valami nagyon profi, kiegyensúlyozott, s elengáns kém, le nem véve szemeit szegény áldozatról.

-Ott is jön!-néhány perc után, Taehyung a nagy izgalom közepette, kissé felpattant a székéről, amire az idősebb fiú hirtelen kissé megijedt, s majdnem visszaköpte az éppen kortyolt italát, de szerencsére ez meg nem történve, pillanott ő is az irányba amerre a szeleburdi mutatott.

-Remélem jól sül el a dolog...

*kicsivel később, Violet szemszöge*

Mivel állítása szerint, sok midnenről volt beszélni valónk, amit az utcán nem tehettünk meg, ezért elvonszolt engem egésszen a saját dormjukhoz, minek az útját taxival tettül meg, de olyan szótlanul, hogy még a zenét is alig lehetett hallani a nagy csendben. Csakhogy ez idő alatt egész végig éreztem a fiú tekintetét magamon, ki mellettem, a másik ablak mellett ült.

Mikor pedig végre odaértünk a célpontunkhoz, én lassan, s továbbra is csendben kiszáltam, majd ahogy ezt ő is megtette, elindult előttem, míg csak lesütött tekintettel bandukoltam utánna, azon gondolkodva, hogy mi járhat az ő fejében. Mert azután, hogy elmondta, jöjjünk hozzájuk, én sem, és legfőképpen ő sem szólt hozzám. Talán azért mert nem akart más emberek előtt. Talán azért mert nem mások előtt akarta levezetni a dühét. Talán nem mások előtt akarta mégkissebb darabokra törni a szívem.

S mikor ezeket végig agyaltam, már bent találtuk magunkat a házban, ahol gyorsan lekapkodtuk magunkról a cipőket, közben ő felakasztotta még a sapiját, s leszedte magáról a maszkját, majd időm sem volt körül tekinteni, hirtelen ismét megragadta a csuklóm, csak úgy mint egy fél órának ezelőtt, első találkozásunknál, s szaporán szedni kezdte a lábait, engem maga után húzva. Gyors lépteivel kissé nehéz volt tartani a tempót, de szerencsémre nem kellett sokat ezzel bajlódnom, mivel a legközelebbi szobába belépve, engem is behúzott, s el nem engedve, becsukta mögöttünk az ajtót. Nem várt egy pillanatot sem, rögtön felém tekintett, majd fegyre közelebb lépkedve hozzám, neki tolt a hozzánk legközelebbi falhoz. Hirtelen cselekedetét nem nagyon tudtam hova tenni, időm sem volt reagálni, még a szívemnek is idő kellett ahhoz, hogy felgyorsuljon, miközben próbáltam összeszedni gondolataim. De az egyszerűen nem ment, a rajtam áthatoló, kifejezéstelen tekintete miatt. Két, izmos karjával a fejem mellett támaszkodott a falon, lenézve rám, alig néhány centi távolságra lévő kobakjával.

-Először is.-hirtelen felcsendülő hangja valahogyan furcsán hatott szívemnek. Tiszta volt, de annyira, hogy még csak következtetni sem tudtam, hogy mit akar mondani, vagy akár tenni. De én a legrosszabbaktól tartottam.-Nem. Én soha nem tudnálak megutálni. Akárhogyan is próbálkozol. Számomra nem ilyen egyszerű, hogy meggyűlöljek valakit. Másodszor.-egy kissebb hatásszünetet tartott, de szemkontaktusunk egy pillanatra sem volt hajlandó megszakítani, én pedig egy pillanatra sem tudtam volna, mivel egyszerűen odatapadt az övéhez.-Egyszerűen lehetetlen elképzelnem, hogy valaki mást, valaki jobbat, mint te, találjak helyetted, és vele legyek boldog. Tőled tökéletesebb embert, ha keresném sem lenne. Harmadszor pedig...-ismételten szünetett tartott, csak ezúttal kicsivel hosszabbat, közben egy keserveset sóhajtott, ahogyan tekintetét is lesütötte a padlóra, de csak egy pillanatra. Aztán megint összegabaljottunk. Szívem idő közben, mintha folyamatosan gyorsult volna, ám ellenben légzésem maradt a szokásos.-Egy percig sem kételkedtem abban, hogy esetleg átvertél volna. Hogy csak kihasználtál volna minket. Nem is tudnám elképzelni, és te nem olyan ember vagy. Én hiszek neked. Hiszek abban, hogy te is szeretsz.

Miután egy néhány másodperc után realizáltam, hogy már végleg befejezte monológját, rájöttem, hogy idő közben szemeim annyira benedvesedtek, hogy arcából már alig láttam valamicskét, amire kínosan elmosolyodva, aprót lehajtottam a fejem, s ujjaimmal itatni kezdtem a már kibuggyanó cseppeket.

-Miért..van mindig az...hogy egy ilyen béna beszédtől...mindig meg vagyok siratva..általad..?-néhányat szipogva, halkan, kissé elkuncogtam magam, majd megint feltekintettem arcára, mi ezuttal már szintén boldogabban mosolygott, mint előtte. Egyik kezét elvette mellőlem, majd arcomra helyezve, ő is letörölt egy könnycseppett. Érintésétől, mit már egy jóideje nem éreztem arcomon, teljesen kirázott a hideg, s kellemesen megdobogtatta a szívem, mi ismét összeállt egy drabba.

-Mert lány vagy.-halk kuncogása, s beszólása, az aznapi talán negyedik nosztalgia érzetem keltette fel bennem, miközben gyönyörű, már vidám arcát vizslattam tovább, az én szintén vidám tekintetemmel, mit abban a pillanatban csak neki szenteltem.-Most már megtehetem, ugye?-egy kissebb csend után, ismételten megszólalt, parányit halkabban, mint előtte, mire kérdésére egy kissé elértetlenkedtem, s bágyadtan néztem, halványan mosolygó orcáját.

-Mire gondolsz?-kérdeztem vészjóslóan, bár még mindig mosolyogva, miközben azt figyeltem ahogy tekintete az én szemeimmel, s ajkaimmal vetekedik. Majd néhány pillanat után, meg is kaptam a választ. Arcunk így sem volt a legmesszebb egymástól, de mikor egy kissé gyors mozdulattal megszakította azt a kevéske helyet is ami volt, annyi időm sem volt, hogy reagáljak, már rávetette magát ajkaimra. A pillangók, amikről mindenki oly sokat mesél, az én gyomromban is előbukkantak, hevesen csapdosva szárnyaikat. Szívem az eddigiektől eltérő gyorsasággal dobogott gyorsaban, amire szintén meglepődtem, de annyira nem foglalkoztam semmi mással, hogy ezeket mind figyelmen kívül hagyva, lassan én is viszonoztam csókját.

Ha valaki azt mondja nekem reggel, hogy az aznapom egyáltalán nem úgy fog végződni, mint tervezném, hanem sokkal jobban, akkor tuti nem hittem volna annak a személynek, és még talán ki is nevettem volna. De aztán mikor tényleg bekövetkezett az állítása, már rohantam is volna hozzá, bocsánatot kérni és megköszönni, azért, amiért figyelmeztetett.

Néhány másodperc levegőhiány miatt, csöppet lihegve elváltunk egymástól, majd homlokát az enyémnek döntve nézett aznap már vagy századjára a szemembe, amit valahogyan akkor sem tudtam megunni vizslatni, halványan elmosolyodott. Szívem továbbra is eszeveszettül kalimpált, s ezzel együtt, megintcsak egy jóleső bizsergés futott végig egész lényemen. Apró kezeim felemeltem, majd óvatosan köré fontam őket, s közelebb húztam magam hozzá. Ezt ő is rögtön viszonozta, egy a fejemre való puszival fűszerezve, amire kószán elmosolyodtam.

-Hiányoztál..-orrom alatt motyogva, keservesen lehunytam szemeim, közben kezeimmel aprót megszorítottam a felsőjét, mire ő azonnal reagálva megsimította a hátam.

-Nem vagy egyedül.-halkan belesuttogta fülembe, amitől az említett testrészem bizseregni kezdett, mintha csak leégették volna egy lángszóróval. Hangja olyan megnyugtató volt, hogy szinte azonnal kiűzte fejemből a rosszabbnál rosszabb gondolatokat, amire végre felnyitottam pilláim.-Én is hiányoztam magamnak.-egy kissebb hatásszünet után, ezt az egy mondatot hozzárakva, egy pillanatra ledermedtem, majd mikor realizáltam fejemben, hogy mit hadovált össze, halk nevetésben törtem ki, miközben lassan elváltam tőle.

-Igen, erre én is gondoltam.