Empress Of His Heart (Bnha f.f.)//Befejezett//

~~24.~~

A harc alatt egész csendben voltam. De utána eltört a mécses. Olyan síró görcsöt kaptam, amikor a mentőautóban utaztam Eijirou mellett. Az orvos a mellkasán lévő sebhelyeket egyből varrni kezdte, és azt mondta, olyanok, mintha valami szabályozta volna a mélységüket. Értette ez alatt, hogy ahhoz képest, hogy az az ördögfajzat mennyire megvadult nem voltak valami mélyek a sebek. Ez nem segített a sírásomon. A legjobb az volt az egészben, hogy mikor már a kórházban voltunk és Eijirou szobájában vártam, hogy kihozzák a műtőből szinte betörtek a szobába. Azt hittem anyáék jöttek meg, de nem. Bakugou állt az ajtóban lihegve, kipirult arccal. Addigra már azt hittem, hogy elfogytak a könnyeim, próbáltam erős lenni, de amikor berontott a bekötött kezű, arcán kötéses Bakugou ismét eleredtek a könnyeim. Szégyenszemre rohantam oda és szorítottam magamhoz a fiút, aki egy pillanatra lefagyott, majd óvatosan visszaölelt. A szemeimet csípték a könnyek.

- Ei...Eijirou... Onii-chan...- hebegtem-habogtam miközben átáztattam a pólóját.

- Minden rendben lesz.- súgta meglepően halkan és kedvesen, bár inkább hangzott úgy, hogy önmagát nyugtatja. Nem tudom meddig maradtunk úgy, de Bakugou csendben megvárta míg megnyugszom. Elléptem tőle, és megtöröltem a szemeimet.

- Bocsi.- motyogtam, majd ráemeltem a szemeimet. Elnézett oldalra.

- Tch.- mondta, ami egy "Nincs mit" lehetett? Visszaültem a helyemre, ő pedig a falnak támaszkodott. Egy fél órába-egy órába telt, mire a szüleim végre bejutottak. A noumuk miatt bizonyos utak le voltak zárva. Lélek szakadtában estek be, engem megöleltek, és agyon vizsgáltak, hogy hogy vagyok. Szerencsémre nekem csak kisebb sérüléseim voltak. A szüleim köszöntek Bakugounak, aki illedelmes vissza köszönt. Ezután csendben vártunk. Eijirout ezután fél órával hozták ki a műtőből.

- Szerencsére az állapota stabil, és hegeken kívül semmi maradandó sérülése nincs.- mondta az orvos és a szavak rengeteg tonnányi súlyt vett le a lelkemről. Borzalmasan megnyugtattak ezek a szavak. A megkönnyebbült sóhajomkor a szemem sarkából feltűnt, hogy Bakugou furán, összeráncolt szemöldökkel méregetett. De nem kérdeztem rá. Abban a pillanatban fontosabb volt, hogy Eijirounak pihennie van csak szüksége. Igazából bármikor felébredhet, de még bent kell maradnia a kórházban egy ideig. 

Anyáék pár órát vártak velem bent, de Eijirou mély álomba szenderülve aludt a szobában. Az apró betegszobában csak négy ágy volt, de az övén kívül mindegyik üres. Függönyök választották el az ágyakat. Mindegy. Tehát utána anyáék haza mentek, hogy a rokonokat megnyugtassák, akár telefonon, akár a közelibbeket személyesen (pár utcányira lakik a nagybátyánk). Bakugounak is el kellett mennie, de addig állt ott mellettem és Eijirou mellett néma csendben, ameddig csak tudott. Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért rohant ide,szimplán elhúzta az átvett ingének gallérját, így rálátást adva a jelemre. Biccentettem, majd ismét csend telepedett ránk. Ennyit a csevegésről. Mindegy is, a lényeg, hogy haza kellett mennie, mert a szülei aggódtak, plusz pihenésre volt ítélve. 

Már órák óta gubbasztottam a kórházban, miközben Eijirou arcát néztem a lámpa fényben. Egyik pillanatban siető lépteket hallottam a folyosóról. Majd a nyitott ajtóban egy sötét, copfos hajú lány tűnt fel, kórházi ruhában, tele kötésekkel. Miután az ajtóból megpillantott engem és Eijirout rögtön be akart jönni,de megállítottam.

- Mit akarsz?- förmedtem rá, mikor fura arckifejezéssel lépett volna be az ajtón. Erre megdöbbenve torpant meg. Szólásra nyitotta a száját, de közbevágtam, mielőtt megszólalhatott volna.- Nem ártottál már eleget, szörnyeteg?- mondtam, miközben felpattantam. -Jól tudom ki vagy, Hood- morrantam rá, mire tett egy lépést hátra.- ha a szüleid már a nagybátyámnak ártottak, akkor te meg a bátyámnak mi? Mi bajotok a Kirishimákkal? Mindegy is, kit érdekel, csak hagyj minket békén! Örökre! Ne gyere a közelünkbe!- dühöngtem, majd mikor mondani akart valamit ismét ráförmedtem.- Még mondani akarsz valamit? Van bármi mentséged? Az a szer, csak az igazi énedet hozta ki!- mondtam, miközben a könnyek elhomályosították a szemeim.- Bár... bár meghaltál volna a szüleiddel!- akadtam ki. A lány némán ott hagyott, én pedig visszaroskadtam a székre. A telefonom csörögni kezdett. A csengőhang alapján (Boom 4x) Bakugou hívott. Nem vettem fel. A fejem a paplanra hajtottam, sírtam a bátyám ágyán.

-- Álom --

A minibusz száguldott az úton. Hozzám hasonló gyerekek ültek rajta, mosolyogtak, kacarásztak, ismerkedtek. Én csak csendben ültem, nem mertem beszélgetést kezdeni. Az elsuhanó tájat figyeltem. A hajam a szemembe lógott, így alig láttam ki a tincsektől. Egy alagútba értünk, mire árnyék telepedett ránk. Egy hatalmas zuttyanástól(le****om, hogy a gép nem ismeri ezt a szót, ez marad! szerk.) a földre estem az ülésről. Mikor ismét a fényre értünk egy kislány a kezét nyújtotta nekem.

- Hé, jól vagy?- hallottam a vékony kis hangot. Felnéztem. A kezét nyújtotta nekem, de a fénytől nem láttam az arcát csak, ahogy lehajol a tincsei előrehulltak.Úgy nézett ki, mint egy kis angyal.

-- Álom vége --

- Nem is volt túlzás.- nevetett fel Eijirou, a falat nézve a gyér reggeli fényben, mikor felkaptam a fejem. Légszomjam volt, a szemeim kidülledtek, és verejtékeztem. Rám kapta a fejét.- Minden rendben, Kaede?- kérdezte, mire rákaptam a fejem.

- P... persze... minden... minden rendben... minden rendben Eijirou..- mondtam lihegve, majd felfogtam, amit mondtam.- Eijirou!- kaptam fel a fejem, majd a nyakába ugrottam, amitől felnevetett. Aprón hátrapillantottam a testvérem nyakából. Senki nem volt a szobában rajtunk kívül.

*************************************************************************************

Ezzel kicsit elcsúsztam, de most mondjuk azt, hogy éjfél előtt volt, ok? Köszi!

Sayonara!

W23.