Empress Of His Heart (Bnha f.f.)//Befejezett//

~~34.~~

Eleinte nem tudtam és nem is akartam válaszolni. Vagyis félig. A fejemben kavarogtak a gondolatok, egymást lökdösték. Az egyik kiakart borulni, és elmondani mindent, a múltat, a jelent, hogy mik löktek padlóra, és tették a bakancsuk talpát a hátamra, hogy ne tudjak felállni. A másik fele üvöltötte, hogy ő egy gonosztevő, hogy ő se értheti és, hogy kit érdekel? Ha meghalnék minden egyszerűbb lenne.

- Arról volt szó, hogy válaszolni fogsz. Nem igaz?- szólt közbe a pokol fattya. Felsóhajtottam, majd összeszedtem a gondolataimat. Mély levegőt vettem.

- Nem tudom mi bajom. Egyszerűen az utóbbi időben... minden összejött. Mármint nem a valóságban. A fejemben.- vontam vállat.

- Pontosabban?- érdeklődött. Mintha csak a pszichológusom lenne.

- Hát, nem akarok aludni, mert a régi emlékeim jönnek elő, amik igazából... mindegy.- motyogtam. Felhúzta fél szemöldökét.

- Nem mindegy. Nyugi, tőlem senki se fogja viszont hallani! De jobb, ha kiadod.- mondta továbbra is nyugodtan. Hogy lehet ilyen nyugodt?

- Szóval előjönnek a régi emlékeim, amik... hogy is fogalmazzak... felemésztenek? Nem is tudom. Egyszerűen akárhányszor előjön egy emlékkép, egyre inkább erősödik bennem a tudat, hogy nem akarok élni. Egyre inkább vesztem el az érdeklődésemet vagy kedvem. -mondtam a horizontra bámulva.

- De, miután elalszol el kéne múljanak az emlékképet, nem? 

- Pont ez az. Az emlékképeket álmodom.- sóhajtottam fel.

- Ha ennyire nem akarod újra álmodni őket, miért fekszel néma csendben? Miért próbálsz aludni?- kérdezte teljes joggal.

- Egyszerűen... egyszerűen úgy érzem, hogy ez olyan, mintha leperegne előttem az életem. És abban reménykedek, hogy talán nem fogok felébredni. Vagy nem is tudom. 

- Nem akarsz felébredni?- aprót biccentettem.

- Nem érdekel, hogy élek e.- suttogtam, és végre bevallottam magamnak is. Ezután ismét csendben voltunk, amíg meg nem törte.

- Ezek alapján elég szörnyűek lehetnek. -mondta lassan, mire biccentettem. Egy apró szellő simított végig arcainkon.- Mesélj el egyet, kérlek! Mondjuk a legutóbbit.- kérte, mire lefagytam. Nem akarok ezekről beszélni. Soha. De soha.- Szerinted hogy hívják majd a gyerekeinket?- vigyorodott el, mire dühös pillantást vetettem rá. Felsóhajtottam.- Hajrá, figyelek!

- Szóval- köszörültem meg a torkom.- esett az eső. Az ablakon kopogott, néha villámlott. Én és a többiek egy saras, sötét, szürke udvaron voltunk. Az volt a feladatunk, hogy lógassuk magunkat. Vagy kibírjuk, vagy khmm... -mondtam, miközben a szemem elhomályosodott, és úgy révedtem magam elé.- Szóval ki kellett bírnunk, amíg azt nem mondják elég. Egy vasrúd volt kifeszítve, azon kellett kapaszkodni. Fel is húzhattuk magunkat, de még az állunkat se tehettük a rúdra. Kézből-karból kellett tartanunk magunkat. A vasrúd csúszott az esőtől. A villámoktól néha összerezdültünk. Körönként tízen csináltuk. Öt kör volt. Harmincketten csináltuk meg sikeresen. A sikolyok még mindig a fülemben csengenek, ha eszembe jut.- motyogtam az utolsó mondatot. Kimérten bólintott, majd tovább ültünk néma csendben. Végül csak megszólalt.

- Szóval, te is jártál a Táborba.- mondta ki, mire megdermedtem.

************************************************************************************

Szóval itt a mai rész.

Nem mondom, hogy ma lesz több, de ki tudja. :3

W23.