Empress Of His Heart (Bnha f.f.)//Befejezett//

~~42.~~

- Rendben, mára akkor ennyi. Azért még gyakoroljatok! -mondta sóhajtva, majd felnézett az órára.- ****** már ennyi az idő? Rohannom kell, sziasztok!- sietett, majd felvéve a cipőjét, egy puszit nyomott Eijirou arcára és becsukta maga után az ajtót. Visszanéztem a megoldott feladatokra, és a leírt tippekre, majd a bátyámra néztem. Ő mosolyogva nézte még mindig z ajtót. Fura volt a tekintete. Ezt eddig is láttam, azt az ismerős, fura tekintetet. Amikor Sakukora nézett más volt, mint amikor másra. Rengeteg ilyet láttam, de sose tudtam hova tenni. Mindenki olyan furán nézett néha. Ők egymásra, Mináék, Kaminariék, és még Bakugou is néha...

- Eijirou. Miért vagy együtt Sakukoval?- kérdeztem. Összerezzent hirtelen, majd rám nézett és elmosolyodott, megvillantva ezzel éles fogait.

- Mert szeretem.- mondta ki egyszerűen. Nem volt elég ennyi. Azt tudtam, hogy szereti, de nem ez érdekel.

- De miért? Mármint, az ő szülei miatt vesztette el a képességét a nagybátyánk, többször is megtámadott, és többször is kigúnyol. Már nekem sincs vele bajom, de attól még...- kezdtem elpillantva, mert úgy hangott, mintha a lány ellen lennék, ami nem igaz.

- Ez hosszú történet, Kaede.- mosolygott rám, megsimítva a hajamat.

- Ráérünk.- vontam meg a vállam arrébb lökve a gondolatbuborékomból a teendőimet. Felsóhajtott, majd rám pillantott.

- Biztos, hogy hallani akarod? Lehet unni fogod a bátyád nyáladzását. Nem lenne férfias, ha untatnálak.- mondta, mire vadul bólogatni kezdtem. Elnevette magát, és hátradőlt a széken.- Mit akarsz hallani?

- Mindent, az elősztorit, miért, stb.- feleltem egyszerűen, kényelembe helyezve magamat.

- Értem. Hát, tudod régen heti rendszerességgel jártam egy zongorista előadásaira.- bólintottam, jelezve, hogy emlékszem.- Nem azért jártam, mert annyira szerettem a zongorát. Hanem mert az évfolyamtársam volt a zongorista. A sikere miatt magántanuló volt és emiatt egyszerre irigykedtek és felnéztek rá, és összesúgtak nem mindig szép dolgokat a háta mögött.- mondta, kicsit ráncolva a szemöldökét.- Viszont őt nem zavarta. Ugyanolyan halvány mosollyal sétált végig a folyosókon, minden hónap végén. Nem tudom mikor vettem észre, de azt nem felejtem el. Egy rózsaszín, fodros, bokáig érő szoknyában sétált végig, körömcipőben, vagy minekhívjákban. Fekete haja szoros copfba volt fogva. A kezei be voltak kötözve Azután eljártam kapucniban az előadásaira, majd egyszer leszólítottam a folyosón, év vége fele. Rendes volt, tényleg. Ő volt Sakuko alsó középiskolában- eresztett meg egy pici mosolyt.- Majd mikor felső középiskolába tovább mentünk eltűnt. Teljesen. Nem volt több előadás, se semmi. Mintha sohase létezett volna. Utána ugye UA és szinte el is feledkeztem róla. Majd, egyik nap bekerült a mi sulinkba. Ahogy figyeltem, az egyenruhában, ahogy hátra sétál. Nem tudom mit éreztem. Összezavarodtam. Nagyon. De, amikor hátul lerohantunk, azt hiszem nem ismert rám. Mondjuk sokat is változtam. De amikor a szemembe nézett a gyomrom görcsbe rándult. Tudta a nevemet, és a képességemet a Sportfesztiválról. Talán csalfa gondolat volt, hogy neki is annyit jelentett, hogy bemutatkoztam, mint nekem, de ő egy híres zongorista volt, úgyhogy gondolom ez butaság.- nevetett fel kínosan.- Utána történtek dolgok. Mikor kiderült a képessége, engem mentett meg. Hirtelen, nem is tudom. Talán ideges lettem és haragudtam rá. Nem is csak azért, amit a szülei tettek, ő pedig az ő lányuk. Azért is haragudtam, hogy titokban tartotta, ezért pedig a Hood duo lányába zúgtam bele. Rossz dolgok történtek vele a múltban és hála nekem akkor a jelenben is. Vagy legalábbis úgy érzem miattam. Aztán megmentett minket párszor, elszökött, bújkált, gyerekeknek segített, kitörölték a memóriáját, és végül újralátta a szülei halálát. Ami miatt mindenhol azt látta. Ő nem akarta elrontani a mi kedvünket. Magában tartotta. Míg végül... olyat akart tenni, ami miatt talán örökké magamat hibáztattam volna.- révedt maga elé.- De szerencsére időben odaértem. És nem lett baja. És akkor bevallottam neki az érzéseim. -mosolyodott el.- Szeretem benne, hogy mindenkinél okosabb. Hogy mindenkit maga elé, hogy önfeláldozó, néha túlságosan is. Hogy hiába piszkál, bármit megtenne, ha ezzel segít nekem. Még azt is szeretem, hogy olyan gyorsan felkapja a vizet vagy, hogy mikor ideges még olyankor is hűvös maradt és higgadt. És hogy fél megnyílni, de ha megnyílik, akkor már csak egy védtelen, magányos lány marad.- sorolta a jó és rossz dolgokat, amiket csak szeret. Figyeltem a tekintetét. Megváltozott ismét. Furán nézett. És úgy hasított belém a felismerés, mint a istennyila a fémpóznába. Szerelmes. Szeretetteljes. Ilyen a nézése. Ez, hogy nem jutott eszembe? 

"Ez azt jelenti..."

- És, ha mondanod kéne valami legjobbat és valami legrosszabbat, amit emiatt megtapasztaltál?- kérdeztem,miközben összeszorult a torkom. 

- A legjobb az, hogy találtam valakit, aki minden hibámmal elfogad.- mosolyog, majd elkomorult, miközben maga elé nézett.- A legrosszabb pedig látni valakit, valakit akit szeretek megsérülni, esetleg majdnem meghalni. Annyiszor láttam, hogy megsérült, hogy baja esik, többször majdnem meghalt, és egyszer... egyszer tényleg majdnem vége lett az életének. Nem akarok belegondolni, hogy mi lett volna, ha elkések. Nincs annál rosszabb érzés, mint látni azt, akit még az életednél is jobban szeretsz szenvedni, esetleg a halál küszöbén állni.- mondta halkan, maga elé nézve, mire összeszorult a torkom. Felnézett rám és elvigyorodott.- De nem ez a lényeg. Hanem, hogy mellettem van, és már minden rendben.- simította meg a buksimat.- Majd rájössz milyen ez, ha találsz valakit, aki így fontos neked, Kaede. -állt fel.

"..., hogy Bakugou is így nézett rám."

********************************************************************************

Íme, a mai rész. Múlt héten nem volt rész, mert ki voltam. Rendben? Rendben. De most van, lehet örülni!

Sayonara!

W23.