Empress Of His Heart (Bnha f.f.)//Befejezett//

~~31.~~

A napok elkezdtek egybe folyni, miután már a redőnyt se húztam fel. Unottan feküdtem a sötétben, csak a család próbált néha kommunikálni velem. Például a nagybátyám pár régi kalandját mesélte el, amik eddig érdekeltek. Ezúttal nem igazán kötöttek le, úgyhogy egy fáradt vagyok elmotyogásával rávettem, hogy ott hagyjon. Néha anya jött be, és próbált velem kommunikálni. Néha apa sütött el egy-két poént, vagy hívott edzeni. Eijirou ugyanez, csak ő néha csendben ült mellettem és aggódva fürkészett. Én nem igazán bagóztam egyikükre se. Egyedül wc-re, inni vagy a pszichológushoz álltam fel. A pszichológussal nem igazán beszélgettem. Mármint kedves pasas, olyan negyvenes lehet, mosolyog és tényleg önzetlenül próbál segíteni minden hülyének. Pl.: Nekem. De egyszerűen nem tud segíteni. Senki sem tud. Ki a franc értené meg ezt?

Ja, amúgy meg mazochista lettem. Igyekszem aludni. Sokat. Álmodni. Félek tőle, nem akarok, de néha egyszerűen reménykedek, hogy nem nyitom ki a szememet. A fülemben visszhangoznak a sikolyok és csattanások. A lábamon a sebhely néhol borzalmasan égni kezd egy-egy emlék hatására. És...

Olyan érzés, mintha egy labirintusba estem volna. Megmagyarázhatatlan. Nap, mint nap segíteni próbálnak, de nem tudnak. Miért? Mert nem értik. Hiába mondanád el nekik nem érzik át. Nem tudják milyen ez. Olyan érzés, mintha teljesen egyedül lennék, senki nincs mellettem. Egyedül elvesztem ebben a fájdalmas és sötét labirintusban, a kétségbeesés lassan körbevesz, és gonosz vigyorral várja, hogy végső elkeseredettségemben a karjai közé ugorjak. De az már nem az ő, hanem a halál karmai lesznek. Pocsék érzés. Olyan, olyan mint egy véget nem érő rémálom. 

Ráadásul az a vicces, hogy nem is félelem vagy fájdalom, esetleg szomorúság vont volna körbe. Inkább a teljes érdektelenség. Nem volt kedvem még lélegezni. Nem érdekelt, hogy lélegzek e. Ami a legrosszabb az egészben, hogy tudtam. Tudtam, hogy beteg vagyok, hogy baj van velem, de nem kértem segítséget. Nem üvöltöttem, hogy mentsenek meg. Mert nem érdekelt.

- Kész a vacsora.- nyitott be Eijirou, miközben kopogott az ajtón. Rá se néztem.

- Nem vagyok éhes.- mondtam el sokadjára ezt. Felsóhajtott, majd éreztem, ahogy besüpped a matrac. Kisimított egy tincset a homlokomból.

- Mi a baj, Imotoyo?- kérdezte, mire levettem a kezemet a szemeimről. Csak akkor hív így, ha tényleg aggódik, ha tényleg gáz van, ha.

- Semmi. Mármint, a fejemben túl sok minden gyűlt össze. Csak fáradt vagyok.- mondtam legyintve egy aprót.

- De alig mozdulsz meg, nagy részt, csak némán fekszel. Ráadásul sokat alszol is.- értetlenkedett, mire egy apró mosolyra húzódott a szám, majd újra kifejezéstelen lett.

- Ja. De nem hagynak aludni.- sóhajtottam, az oldalamra fordulva.

- Kik? Nem férfias valakit nem hagyni aludni! Pláne egy lányt!

- Az álmok... az álmok nem hagynak... és az emlékek.- mondtam halkan összegömbölyödve. Ezután, csak azt hallottam, ahogy becsukja a szoba ajtóm.

*********************************************************************************

...

Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg nem tudok arról írni, hogy minden oké velük? Mármint... értiteeeek! Eh.

Sayonara!

W23.