A démoni szerelem

30.rész

- Szép kis vallomás Rui! Rég hallotalak téged ennyire érzelgősnek. - szólalt meg cinikus hangon. Ő meg ki??
Egy fának dőlt neki onnan nézet minket. Csak vékony alakját láttam és azokat a szemeket, amik a lelkemig láttak. Tenger színű szemei csak úgy vakítottak a sötétben.  Igaz annyira nem volt még, de ő olyan takarásban volt, ami lehetővé tette. Ezek nem olyanok voltak, mint Ruié. Ez teljesen más volt. Aki bele néz rögtön megfagy és azt kívánja bár ne tette volna. Ezek a szemek rossztól ragyogtak és hideget hozztak. Meleg van, én még is megborzongtam tőle. Rossz elő érzetem van.
Amint Rui is ránézet megfeszült minden izma. Talán levegőt se vett néhány másodpercig. Kiegyenesedett majd úgy meredt az ismeretlenre. Ismerték egymást ez biztos.
- Te meg mit keressel itt?- hangja kimért volt és semmleges. Arca is ilyen volt.
- Láttom nem örülsz nekem.- jött közelebb az illető. Ahogy lépdelt úgy derült fény az ismeretlen arcára is.
5 méterrel előttünk állt meg.
Teljsen ledöbbentem. Hasonlított Ruira. Nem tudom véletlen műve vagy csak rokonok. Testvére lehet? Naa ne!!! Sose mesélt róla, bár nem is voltunk nagy beszélgető viszonyban. Viszont amikor a szellem világban voltam, akkor se láttam. Miért? Miért ilyen vele?
Arcuk bizonyos pontja hasonló és itt be is fejeztem a hasonlósságot. Ha tényleg testvérek akkor elégé különbözőek.
Ő vékony, de látszik azért, hogy van benne erő. Haja göndör, fekete úgy a szája vonaláig ér. Bőre pedig fehéres arnyalatú. Egy fekete pulcsi van rajta és melegítő nadrág. Egészen emberi. Csak, hogy tuti nem ember. Ruihoz képest ő is helyes és fiatal. Szerintem ő a fiatalabb.
- Jól gondolod. Mit keressel itt? Neked nem Kyoto szigetén kéne lenned?
- Már nem. Lejárt a büntetés úgy egy...- gondolkodot el cinikusan. - Hónapja talán. Gondoltam megnézem, hogy van az én bátyusom, de ahogy láttom egészen el vagy. - nézett rám egy mosolyal. Éssss igaz volt! Szóval tényleg testvérek.
- Chh..semmi közöd hozzá.- sziszegte Rui.
- Ugyan! Ássuk el csata bárdot. Nem akarom, hogy valaki megsérüljön főleg a lány nem.- unottan nézet minket. Van mitől félnem? Határozottan. Mi az, hogy lejárt a büntetése? Mi féle büntetés? Ehh...ez kezd sok lenni.
- Most fenyegetsz? - állt fel Rui. Olyan hirtelen, hogy azt hittem neki megy. Felálltam majd óvatosan megfogtam a kezét jelezve nyugodjon le.
- Nem, dehogy. Csak vigyázz a barátnődre. - bicentett felém. Ruira meg rá kacsintott.
- Ne lássalak a közelébbe te...- gyors közbe szóltam ne durvuljanak el a dolgok. Kezdtem én is félni.
- Rui!! Menjünk haza.- néztem rá boci szemekkel és vette az adást.
- Rendben.- ahogy rám nézet láttam kicsit ellazult.
- Még találkozunk bátyus.- intett miközben már háttal nekünk elindult.
Jó. Most felteszem a kérdést, ami mélyen van bennem.
MÉG IS MI A TÖKÖM TÖRTÉNIK??
Oké. Addig értem, hogy Rui megint belép az életembe, de még is miért kell egy rakást szart hozzni magával???
Kiborultam. Teljes mértékben. Burkoltan most fenyegetek meg.
- Gyere menjünk!- utasított még mindig a kimért hangjával. Kezemet kirántottam a szorításából, ami kezdet egyre erősödni. Megálltam vele szembe.
- Ez még is mi volt? - kicsit ideges lettem.
- Hogy érted?- szaladt ráncba a szemöldöke.
- Tudod te jól! Miféle büntetésbe volt az öccséd? Burkoltan most fenyegetett meg! Miért ?- nem vagyok hisztis fajta lány, de most rám tört a hisztérika. Nem értettem semmit és jogom volt az igazsághoz.
- Ő Amida Matsuki az öccsém.- sóhajtott. Láttam a szemein, ahogy a pad felé néz, mint ha még ott lenne az öccse. - Induljunk és elmondok mindent. - intett a kezével majd követem. Figyelmesen néztem rá, hogy folytassa.
- Tudod nekünk sose volt valami jó kapcsolatunk. Apánk mindig versenyeztetett minket, hogy melyikünk a méltó az örökségéhez. Ő is akarta magának meg én is. Sokáig ment ez míg végül én azt mondtam, hogy tojok az egészre. Elkezdtem a saját utamat járni mindent hátra hagyva bele se gondolva milyen lavinát indítok.
Apám ezután nem állt velem szóba és kitagadot. Minden Matsukira maradt. Voltak, akiktől vissza hallodtam mi folyik otthon. Apám kegyetlenül bánt vele. Verte, veszélyeknek tette ki és öletett vele közel csak 14 éves volt. Sajnáltam őt, de nem mehetem haza. Sok minden volt a listáján így a tanács elkezdte üldöztettni végül elkapták és 2000 évre Kyoto szigetére száműzték. Az egy olyan hely, ahol nem tudsz elszökni. Az egészet tenger veszi körül. Csak úgy tud ha áthozzák. - mesélte és némi bűntudatott fedeztem fel az arcán. Fájt neki, hogy semmit nem tehetett. Már a házunknál voltunk mikor éreztem, hogy nem kerek a történet.
- Miért haragszik rád ennyire? Azért, mert ott hagyjtad?- több van emögött.
- Nem. Apánk mindig rám hasonlította mivel én teli volt ambícióval míg ő inkább mindig elment csavarogni.
A másik pedig Ami- chan. Ő is szerete viszont ő meg engem. Mikor megtudta együtt vagyunk teljesen kiakadt. Meg akarta ölni Ami-chant. Ha nem lehet az övé, akkor az enyém se. Nem jött össze neki. Megállítottam őt mielőtt megtette volna. De kitudja még mi miatt haragszik rám.- vont vállat.
- Sajnálom Rui.- hajtottam le a fejem, mint ha az én hibám lett volna minden. Ha nekem lenne egy ilyen testvérem lehet inkább öngyilkos lennék. Na jó nem lennék. Megpróbálnék megbirkozni vele és a problémáival, amiket együtt oldanánk meg.
- Ugyan, nem tehetsz róla. - simogata meg a fejem. Amit eddig éreztem dühöt az már elpárolgot. Érdekes, hogy egy érintés miket képes kihozzni egy emberből.
- Sose akartál vele kibékülni? Mármint nem unalmas ez az állandó harc?- tettem fel egy újabb kérdést, ami foglalkoztatott.
- Lily. - sóhajtott. - Az élet mindig csak harcokból áll. Mindig harcolunk valami ellen. Legyen az az igazunk, véleményünk vagy éppen a sötét démonjaink ellen. Ez állandó harc.- fájdalmasan csillógktak a szemei és megértettem, hogy egy harcot vív maga ellen. Ebben nem tudok segíteni, bárhogy akarnék. A szívszorítóbb pedig az, hogy teljesen igaz van.
- Menj majd holnap felnézek valamikor.- mosolygot rám, de ez nem az a mosoly, ami szívből jön. Most az egyszer nem akartam közbe vágni, hogy hazudik ez egy hamis mosoly.
Bólintottam.
- Jó éjt Rui!- utoljára vettem egy mély levegőt, hogy emlékezek az illatára.
Már elindultam, de egy szorítás visszatartott a kezemnél.
Érdeklődve néztem hátra, hogy mit szeretne még.
- Én csak...- kezdte. Olyan aranyos volt. Olyan ártatlan fejjel nézet. Megszoknám.
- Igen?
- Francba is!- hirtelen magához rántott kezei pedig a derekam köré fonódott. Hirtelen másra se tudtam gondolni csak azokra az ajkakra, amik az enyémhez tapadtak. Eszemágaban se volt megszakítani. Végre két év után!