A démoni szerelem

44.rész

1 hét telt el, amióta mindennap itt fekszek mellette és kelek.
1 hét telt el, amióta minden este reménykedek, hogy fel fog kelni és valami hülye beszólassal fog üdvözölni vagy éppensénggel kedvesen vagy csak egyszerűen a nevemet mondja, ahogy a többiek állították. De egyszerűen nem kell semmit se inkább csak keljen már fel.
1 hétből pedig 2 hét lett és a napjaim ugyan így teltek. Talán a változás az volt, hogy minden 2 nap cseréltem a kötést és a varrásokat eltávolítottam majd fertőtlenítettem a sebeket. Ezen kívül semmi más nem volt.
Szokványos napnak indult ez is, reménykedéssel, de nem történt semmi sem.
Alig egy órája keltem fel és azóta is csak bámulom a falat. Valamit ennem is kéne lassan. Ne értsetek félre nem depresszióba estem csak simán nincs étvágyam a stressztől, az aggódalomtól, a félelmtől.
- Fent is vagy kölyök?- néztem a hang irányába és végre levehetem a szemem a falról.
- Igen már órája.- erőltettem egy mosolyt. Nyílt titok volt, hogy szarul vagyok, de senki nem firtatta és mindenki ugyan úgy érzet, mint én.
Akhio naponta bejön változó időponttal és beszélget Ruival. Ő szerinte hallja, amit mondunk, ezért beszél vele. Én meg mindig kimegyek legyen egy kis magánszférájuk hisz én ott vagyok 0-24-ben.
Azuma is meglátogatja, de tudom, hogy ellenőrizz minden rendben van velem. Nos így telnek a napok. Lassan és idegőrlön.
- Hé Azuma! Ma jön az orvos?- ültem le az az asztalhoz enni.
- Azt hiszem igen. Miért?- nézet fel a könyvből, amit mostanság olvas.
- Uhm..csak kérdeztem.- igazából érdekel, hogy Rui meddig lesz kómába. Vagy egyáltalán felkel-e.
- Ahhj..figyelj Lily!- csapta le a könyvet, amit eddig szorongatót.
- Lazítanod kéne. Mindent megtettünk és teszünk is érte viszont ez már nem rajtunk múlik mikor kel fel. Az állapota stabil te is tudod szóval nincs miért félned.
- Szerintem azért lássuk be van mitől.- szólalt meg Akhio az ajtónak támaszkodva.
- Akhio ne most..- masszírozta Azuma az orrnyergét.
- Mit tudtok, amit én nem?- furcsa. Eddig mindent tudtam, de ezek szerint mégse. Mitől kéne félnem?
- Ez tény te is tudod Azuma. Hisz fél démon vagy.- úgy látom nem mozdul az ajtóból.
- Elmondanátok?- noha költői kérdésnek szántam még is választ akarok kapni.
- Arra nem gondoltál, hogy mire teljesen rendbe jön és felkel a kómából, addigra vénbanya leszel?- húzta mosolyra az ajkait. Ennek komoly hangulatingadózása van.
- Hogy mi?- igen, ennyi telt belőlem. Őszintén erre az eshetőségre nem gondoltam. Nagyon nem.
- Gyorsan regenálódunk és gyógyulunk is ez tény, de vannak olyan alkalmak mikor ez lelassúl a felére. Arról nem is szólva még mérget is kapot. Persze ott lenne Yuki, hogy segítsen, de ő se tud mit tenni. Nem lehet tudni Rui mikor kel fel, te meg nem maradhatsz itt örökre. Ezért azt mondom menj haza.- fordult ki az ajtón. Letaglózott ez hirtelen. Akhionak lehet igaza van. Lehet haza kéne mennem. Anyut is olyan régen láttam már. Viszont Ruit itt hagyjni nem akarom. Megint menjek el?
- Azuma te mit mondasz? Tényleg haza kellene mennem?- néztem rá semmit mondó arckifejezéssel. Sírni nem tudok inkább tanácstalan vagyok és elveszett.
- Én azt mondom igen.- csalódás. Mindenhol csalódás.
- A hétvégét még töltsük itt. - álltam fel az asztaltól majd elindultam a ,,szobám" felé. - Utána haza mehetünk.- nem kellett megfordulnom, hogy tudjam Azuma milyen arcot vághatott. Sajnált ugyan akkor együtt is érzet velem.
Az élet mindig is ilyen volt velem. Az igazság az, hogy nem csak velem, hanem a környezetemmel is. Csak képzeljetek el egy hurrikánt, ami hirtelen jön és lassan felbolygat mindent, ami az útjába kerül. Vagy az elefánt a porcelán boltba. Csak a bajt, a kárt hozza.

Az este ugyan úgy telt, mint mindig. Semmi sem változott. Hazudnék ha azt mondanám nem reménykedek, hogy végre felkel, de közben imádkozok. Noha nem hiszek Isten létezésében mégis hozzá fordulok talán megszokásból. Viszont ha meghallgatja az imám és tenni is fog valamit, akkor hinni fogok benne.

S hazudnék ha azt mondanám változott a helyzet. Semmi sem és a hétvége végetért. Ahogy ez a történet is. Hogy lesz-e folytatás? Nos nem tudom. De hogy a szívem másodszor hasad meg az biztos. Órákon át sírtam és üvöltöttem torkom szakadtából, addig míg teljesen le nem fáradtam majd elaludtam.
És jött a búcsú. Valamiért nem véglegesnek fogtam fel a dolgokat, mert tudtam, hogy bármi is fog jönni vagy bármennyi idő is teljen el úgy is találkozni fogunk. Ez olyan mikor van egy megérzésetek és mikor van ez az érzés mindig hallgasatok rá. Nem fog becsapni, nem fog hazudni. Ha tényleg hiszel benne, akkor negfog történi és én hiszek.
- Gyere kölyök! Menni kell.- kapta fel Azuma a táskákat. Hát igen...jó pár cuccot felrámoltam az idő alatt.
- Mindjárt csak...Ruival akarok beszélni.- néztem a szunyadó alakját.
- Azt hittem nem hiszel ebben.- ráncolta össze a homlokát majd pár pillanat múlva el is tűnt. - Azért siess.- mondta, és ment is ki.
Igazából valamennyire hiszek benne. Tudom, hogy hallni fog.
- Szia Rui! Nos ez igen nehéz nekem. Azt szeretném mikor felkelsz először magaddal törödj. És ne rögtön valami harcba menj. Mikor felébretsz ne haragudj rám. Szeretlek nagyon! És mindegy mi fog történi vagy, hogy sose látjuk egymást újra, ami kétlek nagyon is. Szóval a lényeg, hogy várni fogok rád. De most muszáj mennem.- olyan meleg a keze. - Szia, majd látjuk egymást!- hajoltam fölé és megpusziltam a homlokát. Olyan édes!
- Gyere Lily!- kiabált Azuma.
- Megyek!
Mély levegő. Mély levegő.
Muszáj elengednem, de nem véglegesen. Ez a gondolat meg feltölt.
- Ígérem, hogy jövök majd.- szóltam még oda mielőtt kiléptem volna az ajtón. Azzal, hogy átléptem a küszöböt nem volt visszaút. Visszaút? De mégis hova? Nos lezártam egy régi időszakot, hogy egy újnak helyet adjak. Már csak várnom kell.
- Elbúcsúztál?- kérdezte Azuma mikor már bent ültünk.
- Nem kellett elbúcsúznom. Ugyis látjuk még egymást. Akhio mondot valamit?- néztem rá érdeklődve. Ami Akhiot illeti nem köszöntem el tőle. Olyan, mint egy hullámvasút. Nem lehet kiszámítani.
- Igen, azt mondta mindenképpen szólni fog ha Rui felkel. Tudod boldognak látszol. Én meg azt hittem sírni fogsz meg ilyen lányos dolgok.- vont vállat, miközben furcsán nézte az arcom.
- Jól vagyok. És nem fogok sírni. Nincs miért.- mosolyogtam rá.
- Oké, nem tudom mi történt veled, de maradj ilyen. Lehetőleg időzített bomba se legyél! Aztán itt törsz, zúzol össze-vissza végül meg valami bandíta leszel. Érted ugye?- mondta végig teljes komolysággal.
- Ez abszurd ugye tudod?- igyekeztem nem elnevetni magam.
- A nőket nem lehet megérteni.- vont vállat. Én csak hitetlenkedve bólogatam az egészen.

VÉGE

BOCSÁNAT🙇🙇🙇🙇
Amiért ilyen sokáig nem írtam részt.😅 Nos, mint látjátok/ olvastátok itt nem ér véget a kaland, de ezt holnap megírom még. Valamint, hogy a történet végét miért így zártam le. Mindenre kitérek majd. 
Hogy lesz-e folytatás? Elvileg tervezek,de ha nem lesz rá igény, akkor nem. Szóval KOMMENT SZEKCIÓBA KÉRLEK JELEZZÉTEK❤❤❤ + ha valakinek kérdése van arra holnap válaszolok szívesen.🙋

( helyesírás miatt sorry guys, nem néztem át)