Shadow Squad

《 6 》

-Megérkeztünk.- jelntette be Lex, mikor már a Chimaera hangárjában jártunk és a nekünk előkészített lambda osztályú kompot kerestük. A nő teljesen higgadt volt, nem is aggódott azért, hogy mi várhat a holdon minket. Mi van, ha a vírus elszabadult már? Habár... az a tiszt biztosított róla, hogy nagyon nagy óvatossággal kezelik a kísérleti szereket. Remélem, tényleg így van.

-El tudom kormányozni a hajót oda, ahol az enyém lezuhant. Nem messze attól a helytől van egy tisztás, ahol le tudom tenni a kompot. Odasétálunk, összeszedjük ami kell és már itt se vagyunk.- zártam rövidre a beszélgetést, miközben felsétáltunk a hajóra és beültünk a pilótáknak fenntartott ülésekbe.

-Tudod vezetni ezt a kompot?- csodálkozott Lex a száját tátva- Nem egyszerűbb az, ha én vezetek, te meg mutatod az irányt?

-Nem lehet olyan nehéz..- ültem be a pilóta ülésébe. Beizzítottam a hajtóműveket, miközben rándult egyet a csillagromboló, ahogy kilépett a hiperűrből. Kinyílt a hangár kapuja, majd megemeltem a kompot és lassan de magabiztosan kirepültem az űrbe. Nem volt olyan nehéz irányítani, mint gondoltam.

-Sokkal jobban vezetsz, mint amire számítottam.- jegyezte meg ezt Lex is, ezután a hold felszíne felé vettem az irányt.

Világos volt, a páratartalom kiemelkedően magas, de még pont elviselhető. Olya lágy szél fújt, hogy a hajónak kisebb gondokat sem okozott vele szemben repülnie. A radart néztem, hogy nem követnek-e. Lehet, ez csak egy rossz szokás, sőt valószínű, hogy mindig fél szemmel a hátam mögé figyelek, mert kém vagyok. Most is attól tartottam, hogy a kutatóbázis kiszúrt minket és vadászokat küldött utánunk... bár ha jobban belegondoltam, mindennek semmi értelme sem volt, mert mi is birodalmi gyártású hajót használtunk. Semmi okuk nem lenne gyanakodni.

Nem volt nagyon nehéz megtalálni a lezuhant hajóm maradványait, mert még mindig ott volt a lombkoronában. A kék festés csillogott a szikrázó napsütésben. A közeli tisztáson letettem a kompot, majd Lex adott egy, a rohamosztagosok körében népszerű sugárvetőt. Neki nyilván megvolt a sajátja, a maga módosításaival, de nem tagadom, a hajómon az enyém is ott lesz. Sétáltunk egy keveset az erdőben, ahol a nap már kicsit sem tűzött, csak a madarakat hallottuk csicseregni. Ha nem gondoltam a betegségre, ahogy mifelénk emlegették a feketeszárny vírust, egész békésnek gondoltam volna még a helyet.

Hamarosan meg is találtuk a rocsot. Az indák rátekeredtek a hajó csúcsos orrára, meg a pilótafülke köré. Nehéz lesz úgy feljutni hozzá, hogy ne essen le. Az ág, amire a hajó súlya nehezedett, nem tűnt túl vastagnak. Fennállt a veszély, hogy bármelyik pillanatban leszakad, ezért nem akartam bántani az indákat, mert javarészt azok tartották a roncsot. Már azon törtem a fejemet, hogy hogyan másszak föl hozzá, hogy hozzáférjek a holmimhoz, mikor Lex mellém lépett és szintén a fát kezdte kémlelni.

-Tudsz mászni?- kérdezte rám sem pillantva.

-Ha nagyon muszáj...- gondolkodtam el rajta. Kell lennie más útnak is! Fel tudnék mászni a fára, nem arról van szó, csak kell lennie egy kényelmesebb módszernek. Nem akarok panaszkodni, de a roncs olyan 25-30 méterrel volt a fejünk fölött.

-Nem az.- csóválta a fejét Lex- Vannak mászókábeleink.

-Azok meg mik?- érdeklődtem. Még sosem hallottam ilyenféle eszközről, de a neve hallatán úgy vélem hasznosak lennének most nekünk.

-Megmutatom.- felelte egyszerűen.

Egy-két lépést hátrált a fától, majd átkapcsolt a fegyverén valamit. Odalépett hozzám és nálam is átállította azt a kapcsolót. A hatalmas fa egyik vastag ágára célzott és tüzelt. A pisztoly csövéből hihetetlen hosszú kábel lövellt ki, amely feltekeredett a becélzott ágra. Lex megrángatta, hogy tesztelje, a fa elbírja a súlyát, majd mikor megbizonyosodott erről felszökkent két talppal a törzsére és elindult felfele.
Követtem a példáját, becéloztam a övé mellett lévő ágat, a kábel feltekeredett, megrángattam, hogy elbír-e engem, végül Lex nyomába szegődtem. Nem volt olyan könnyű, mint amilyennek tűnt, de sokkal egyszerűbb volt a sima mászásnál. Felverekedtük magunkat a hajóm roncsa mellé.

Az egyik indába belekapaszkodva átlendültem a hajó mellé és mikor már biztosan álltam a lábamon, elengedtem azt. Megpróbáltam a hajótesthez közelebb lépni, itt vettem észre, hogy a pilótafülkében hagyott holmijaim nincsenek ott. Pedig biztosra vettem, hogy ott hagytam, tisztán emlékeztem, ahogy előásom a ruhámat a többi holmim közül, ahogy trehányul ledobom magam mellé a fegyvereimet, ahogy mindenem ott volt, a kényszerleszállás pillanatában.
Ám most üres volt.

Időközben Lex leereszkedett a fáról, úgyhogy üres kézzel, csalódottan én is követtem. A hajóm csomagtartójából két ládám is eltűnt, bár azok üresek voltak. Látva elkenődött kedvemet éreztem, hogy mondani akar valamit, hogy viaskodik benne a női együttérzés és a katonás keménység. Nem tudom megmondani, melyik felével beszéltem volna szívesebben.

-Hol van a holmid?- kezdte érdeklődve, de a hangján hallottam, hogy amint feltette a kérdést megbánta azt.

-Nem volt ott, ahol hagytam.- vontam vállat. Tudom, hogy csak egy páncél, két tőr és három piszoly, de nagyon hozzám nőttek már! Egy küldetésre sem mentem el nélkülük.

-Végülis lezuhantál a hajóddal!- hát.. erre nem kell emlékeztess! A mai napig fáj a karom és a vállam, úgy beütöttem. Nem is beszélve a fejemről. Egy ponton szörnyen hasogat, ha megtapintom. Nem is fogdosom sokat- Nem lehet, hogy csak odébbcsúsztak?

-Kötve hiszem. Valószínűbbnek tartom, hogy mikor elvittek a gépől, magukkal vitték a cuccomat is. Valahol bent kell lennie a létesítményben!- értem a gondolatmenetem végére.

-Ne aggódj! Addig nem megyünk el innét, amíg meg nincs mindened!