Olivia Malfoy és Perselus Piton **Szünetel**

4. fejezet

Olivia

A balkonhoz vezető ajtó nem volt bezárva, így pillanatok alatt a friss levegőn voltunk. Az a pár fiatal aki szintén kint tartózkodott ahogyan meglátta Jamest jobbnak látta bevonulni a terembe, így ketten maradtunk.

-Nem értem, hogy mire fel ez a nagy ellenkezés. Te is pontosan tudod, hogy az lesz, amit ők akarnak. Te sem tudsz ellene tenni és én sem, bár én nem is akarok.

-Számodra csak a hatalom létezik? Az emberek nem számítanak, mint érző lények?

-Csak a saját érzéseim léteznek számomra. Azt viszont tudom, hogy kettőnknek nyugodt és boldog élete lenne együtt. Vagy számodra az sem okoz megnyugvást, hogy semmiben nem szenvednénk hiányt? Meglenne mindenünk!

-Nem lennék boldog melletted. Én nem akarok ebben a világban élni, ha ezt a sorsot tartogatja nekem.

Jamesből kitört a nevetés, még a könnyei is elkezdtek csorogni pár perc után.

-Nem értem, hogy mi olyan vicces ezen.

-Nincs választásunk. Ne törd a fejed ilyen ostobaságokon. -közelebb lépett hozzám, megfogta az állam és felemelte, így kénytelen voltam a szemébe nézni. - Már most az enyém vagy.

Őszintén így gondolta, láttam a szemében. Ahogyan dühöt és agressziót is. Muszáj hinnem abban, hogy a jövőm még változhat. Ha nem hiszek benne, akkor megkattanok.

-Kapsz egy kis időt tőlem. Miért is ne? Addig majd el leszek foglalva valaki mással.

Elengedte az államat és elindult az ajtó felé. Jobb kezével intett, majd hátra sem nézve annyit mondott hogy:

-Aztán nem rosszalkodni addig!

Én kint maradtam a balkonon és úgy éreztem, hogy talán még sincs kiút ebből a világból. Eszembe jutott az öcsém, akit meg kell védenem és aki miatt maradnom kell ezzel a szörnyű családdal. De engem ki fog megmenteni tőlük? Legszívesebben lefeküdtem volna egy sakura fa alá és néztem volna a virágok csodálatos színeit, mint Japánban, azonban itt nem voltak ilyesmik. Jobb ötlet híján kisétáltam a kertbe és elkezdtem keresni egy nagyobb füves részt, ahova kifekhetek és bámulhatom a csillagokat.

A cipő, ami jó szolgálatot tett a mai este során most elkezdte törni a lábamat, azért gyorsan levettem és elhajítottam őket. Nem is láttam, hogy merre repültek, ma már úgysem lesz rájuk szükségem, mivel én biztos hogy vissza nem megyek a bálterembe. Kis séta után megtaláltam a tökéletes helyet a henyélésre, rózsafák takarásában volt egy kis pad és egy kis üres terület is, ahova azonnal kifeküdtem.

A fű már harmatos volt, így a csupasz hátam azonnal vizes lett, de nem bántam. Perceken keresztül csak bámultam a csillagokat és a következő lépésemen gondolkodtam. Talán kellene valaki aki segíteni tud nekem. Valaki, akiben teljes mértékben megbízhatok. Sajnos nem ismerek ilyen embert, nem is ismertem soha, vagy talán az a baj hogy nem ismerek túl sok mindenkit.

Igazából azt sem tudom, hogy van-e egyáltalán esélyem megmenteni az öcsémet. De ez még a jövő dolga. Most a saját helyzetemmel kell törődnöm. Az biztos, hogy nem hagyhatom el a családomat az öcsém érdekében. Viszont úgy látszik, hogy most már elég idősnek tartanak a szüleim ahhoz, hogy felhasználjanak engem, saját érdekeik elérésében. Találnom kellene magamnak egy férjet, akit ők is elfogadnak és én szeretek?

Elmosolyodtam erre a gondolatra, mivel tudom nagyon jól, hogy soha nem voltam még szerelmes és nem is tudom, hogy milyen érzés szeretve lenni. Hogyan is találhatnék így hirtelen valakit..ráadásul megfelelni a szüleimnek nem könnyű.

-Miss Malfoy nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb öltözet és időpont az égbolt vizsgálására.

-Piton professzor! -felültem és igyekeztem lenyugtatni a hevesen dobogó szívemet.-Megrémisztett!

-Mondja mit csinál maga itt? -a professzor arckifejezését nem tudtam leolvasni, mivel alig szűrődött be fény a rózsafák miatt, de biztos voltam benne, hogy nem ideges inkább csak kíváncsi.

-Kellett egy kis friss levegő.-mélyet sóhajtottam és visszafeküdtem a fűbe. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, reméltem, hogy ez egyértelmű jelzés lesz felé, hogy most jobb ha egyedül hagy.

-Ez nem volt válasz a kérdésemre. Mit csinál?

-Tűnődöm. Maga nem szokott?

-Természetesen szoktam, de nem ilyen körülmények között.

-Pedig kipróbálhatná. Nyugalom és csend volt itt..eddig.-egyértelmű célzást adtam arra, hogy nem látom itt szívesen

-Tökéletesen értem a célzást Miss Malfoy és itt is hagynám Önt, ha nem azért jöttem volna, hogy visszavigyem magát.

-Az anyám?

-Mrs Malfoy és Mrs Alston aggódni kezdtem, mivel egy ideje már távol van.

-Nem megyek vissza. Ezt nekik is megmondhatja. -kezdtem igazán mérges lenni. Már pár perc nyugtom sem lehet. Ne küldjenek a nyakamra senkit!

-Miss Malfoy meg kell kérnem...

-Legalább ne hívjon már így! Utálom ezt a nevet! Oliviának hívnak, ha nem emlékezne rá!- az évek óta visszatartott sírás valamiért itt tört a felszínre. Már a saját nevemet is utáltam. Hirtelen semmi nem kötött ide, ez a világ idegen számomra, ahogyan én is az vagyok mindenki számára.

Átkaroltam a lábaimat és csak sírtam. Ennél kínosabb helyzetben még soha nem voltam. A saját professzorom előtt sírom, mint egy ovis. Ráadásul ez a sírás nagyon mélyről jött, rázkódott tőle az egész testem, néha kisebb sikoly-szerű hangok hagyták el a számat, ami miatt az egyik kezemet a számhoz szorítottam. A fűben fekvés miatt teljesen összekuszálódott hajamból néhány tincs rátapadt az arcomra. Biztos voltam benne, hogy a professzor már megunta ezt a jelenetet nézni és visszament.

-Olivia..Mondja el mi a baj!-a professzor már mellettem ült és türelmesen várta a válaszom.

-Dem mondatom el..Dem érdene meg maga dem... Dem dud degíteni.- csak ennyi tudtam mondani, reméltem, hogy megérti.

Most először rémített meg az érzés, hogy egyedül vagyok a problémámmal. Eddig soha nem volt szükségem társra, ha volt valami nehézség akkor egyedül szálltam szembe vele. Elgondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha valaki belelátna a fejembe és nem kellene elmesélnem neki mindent a múltamról, hanem ismerné az egészet. Akkor talán tudna tanácsot adni, segíteni nekem.