Olivia Malfoy és Perselus Piton **Szünetel**

17. fejezet

Perselus

Amikor Olivia azt mondta, hogy az emlékeit látja a szemei előtt a gyanúm beigazolódott. A helytelenül alkalmazott okklumencia egyik következménye az elnyomott látomások random felszínre törése. Ezeket az emlékképeket még saját maga elől is elrejtette, így nem is emlékezhetett rájuk. Szegény lány kénytelen élete legrosszabb történéseit ismét átélni, ráadásul mindent úgy él át, mintha még korábban nem történt volna meg vele.

A valóságban átlagban egy-két percet tudott tölteni, ami annyira volt elég, hogy a légzését stabilizálni tudta, de mire elkezdett volna feloldódni már érkezett is a következő rángás, ami az újabb emlék megjelenését jelentette.

Nem tehettem érte semmit, az összes emléknek a felszínre kellett kerülnie. Egy idő után már nem bírtam tovább nézni. Hány emléket nyomott el magában ez a szegény lány? Sejtettem, hogy nem volt boldog gyerekkora de ilyen mértékű rohamra nem számítottam. Finoman elkezdtem simogatni a haját, ami miatt mintha hamarabb visszatért volna hozzám. Válaszul mohón megszorította a karomat, amiről tudtam, hogy ez tartja most őt a mi világunkban. Finoman átöleltem és közelebb húztam magamhoz. A hajából áradó virágillat teljesen elbódított és elfeledkezve magamról adtam egy csókot a hajára.

Egy órán keresztül ülhettünk ott a hidegben, de engem még ez is csak miatta zavart, féltem hogy meg fog fázni. Bár tudtam, hogy ez az ölelés nem nekem szól, mégis jól esett, hogy valakinek ennyire szüksége van rám.

A rángások lassan abbamaradtak és én is kezdtem visszanyerni a józan eszemet. Elengedhettem volna sokkal hamarabb, de nem éreztem magamban annyi erőt, hogy eltávolodjak tőle. Mikor azonban szólt, hogy fázik lassan kibontakoztam az ölelésből és segítettem neki a felállásban. Valószínűleg a fáradtság és a sokk miatt összeesett a karjaim között, ezért finoman az ölembe vettem és a szobámba hoztam.

Lefektettem a kanapéra és betakargattam. Leültem egy közeli székre és percenként rápillantottam. Olyan békésen aludt, hogy el sem hinné az ember miken ment keresztül néhány órával ezelőtt. Fél órával később felkelt, megitta a kezébe adott bájitalomat és még így félálomban is kiérezte az altató ízét, pedig a beleszórt kamilla miatt alig lehetett észrevenni.

Én is hulla fáradtan dőltem bele az ágyamba és szinte rögtön elnyomott az álom.

Másnap reggel Olivia kinyitotta a hálószobám ajtaját, amit egy bűbáj azonnal jelzett nekem, ezért felkeltem. Gyorsan felvettem a szokásos fekete nadrágomat és a fehér ingemet, ami fölé nem vettem semmit, mivel nem terveztem elhagyni a lakrészemet.

Amikor kiléptem a szobából és észrevett engem elpirult és a padlót kezdte vizslatni. Hófehér bőréhez és szőke hajához nagyon jól illett ez az enyhén piros szín. A szívem nagyot dobbant, amikor rájöttem, hogy igazából tetszik nekem a látvány.

-Jobban érzi magát? - igyekeztem összeszedni minden józanságomat és a lehető legszokványosabb hangomat használni.

-Igen, köszönöm, hogy vigyázott rám. Most ideje indulnom.

Ez a válasz szíven ütött. Tényleg nem nézett ki túl jól, biztosan szeretett volna lezuhanyozni és átöltözni, de még nem engedhettem el. Egy kibúvót kerestem, amiért még itt kell maradnia.

-Nem is gondolhatja, hogy elengedem magát!

Ijedted rám pillantott, az én szívem pedig ma már másodszor nagyot dobbant.