Olivia Malfoy és Perselus Piton **Szünetel**

5. fejezet

Perselus

Semmi kedvem nem volt elmenni erre a bálra. Tudtam jól, hogy a vendégek nagy része kerülni fog engem, mivel a Malfoy család körébe tartozó emberek mind árulónak tartanak engem, ami részben igaz is. Elvállaltam a bájitaltan tanár állást a Roxfortban és kémkedtem Dumbledore-nak. Persze a kívülállók úgy tudják, hogy Dumbledore után kémkedtem és olyan jól játszottam a szerepemet, hogy képes voltam megtéveszteni minden idők legjobb mágusát. Miután a Nagyúr vereséget szenvedett a Potter házban és Lily meghalt nem éreztem úgy, hogy tartanom kellene a kapcsolatot a Nagyúr híveivel. Közülük többen megtagadták a tanait, vagy hazugságot találtak ki, hogy elkerüljék az Azkabant.

Most azonban, hogy Narcissa és Lucius ismét megjelentek Londonban minden nehezebb lesz. Már most elkezdtek újra beszervezni a csapatukba, ami úgy látom egyre inkább növekszik. Ezt mindenképpen jelentenem kell majd Dumbeldore-nak. Emiatt az információ miatt megérte eljönni a bálra.

A vacsora alatt próbáltam semmi másra nem koncentrálni, csak az ételre. A körülöttem fecsegő emberek kifejezetten idegesítettek, csak úgy, mint mindig. A bált 10 órakor nyitotta meg a Malfoy házaspár tánca, majd Lucius felkérte táncolni a lányát. Szinte teljesen elfelejtettem, hogy nekik van egy lányuk, így amikor Dumbledore megkért, hogy hozzam el a Süveget a Malfoy kúriába először nem értettem, hogy mi célja van ezzel.

A lányuk, Olivia egy hosszú szőke hajú, átlagos testalkatú boszorkány, akinek világoszöld szeméből süt az értelem és a mérhetetlen szomorúság. Az én házamba osztotta be őt a Süveg, ami nem lepett meg, de mégis úgy éreztem, hogy Narcissa csak abban a pillanatban oldódott fel amikor hallotta a Süveg döntését. Mintha nem lett volna biztos abban, hogy egy Malfoy a Mardekárba kerül..

A bálon a régi ismerősök között volt az Alston család is, akik hatalmas vagyonukról híresek és kegyetlenkedéseiktől hírhedtek. A fiuk James szintén az én házamhoz tartozik, megszámolni sem tudnám, hányszor keveredett már bajba a 7 év során. Amikor a két fiatal táncolni kezdett még távolról is éreztem a feszültséget közöttük. Végignéztem az egész jelenetet a tánctól egészen a kirohanásig, majd amikor James egyedül jött vissza a terembe aggódni kezdtem.

Eleget tudtam James nőügyeiről ahhoz, hogy ez az aggódás jogos legyen. Úgy gondoltam, hogy Olivia még nem ismeri a fiú igazi énjét, ezért lassan elkezdtem az erkélyre nyíló ajtó felé sétálni. Narcissa és Emma éppen nagy beszélgetésben voltak, azonban amikor elhaladtam mellettük megállítottak és megkértek, hogy nézzek utána Oliviának. Kivételesen örültem a kérésnek, mivel így legalább már volt indokom a kereséshez.

Egy egyszerű nyomkereső bűbájt alkalmazva hamar megtaláltam a lányhoz vezető utat, bár először csak a cipőit találtam meg. Aggasztott az elhagyott cipő ténye, így megszaporáztam lépteimet.

A rózsafák mögött feküdt hanyatt amikor megtaláltam. A sötétség miatt igazából csak sejtettem, hogy ő lehet az. Ijesztő volt belegondolni, hogy talán már nem is él, azonban szerencsére hallottam irányából pár hangos sóhajt, amiknek sikerült annyira megnyugtatnia, hogy a szokásos hangszínemen tudtam beszélni hozzá.

Magában akart maradni, ez teljesen egyértelmű volt, de nem engedhettem neki.

A zokogás ami előtört belőle a saját családneve hallatán megerősítette bennem a tényt, miszerint a Malfoy házaspár nem bánik jól a lányával. Nem csoda, hogy elfeledkeztem a lányukról, hiszen soha nem tudtam volna elképzelni őket szülőkként. Nem az erősségem a diákok vigasztalása ez tény, a legtöbb amit tenni tudtam, hogy leülök mellé és meghallgatom, ha beszélni szeretne.

-Olivia..Mondja el mi a baj!-próbáltam a lehető leghétköznapibb hangszínemet használni.

-Dem mondatom el..Dem érdene meg maga dem... Dem dud degíteni.

Igaza volt. Hogyan is érthetném meg őt, ha általában az együttérzés legkisebb jelét sem tudom kimutatni mások felé. Talán ha legilimenciát alkalmaznék az segítene..persze diákokon tilos de ő még nem a diákom..

Szótlanul ültünk néhány percig, miközben a lány zokogása néma könnyezésre váltott. Felkínáltam neki a zsebkendőmet, amit el is fogadott. Egy pillanatra hozzám értek a jéghideg ujjai, amik cselekedésre késztettek..

-Szerintem vissza kellene mennünk, meg fog fázni, ha továbbra is a füvön ül!

-Köszönöm professzor, de nem terveztem visszamenni a bálba.-közben felállt és kisimította a ruháját, kicsit megrázta a haját. - Egyenesen a szobámba megyek, kérem mentsen ki a szüleimnél!

-Visszakísérem.-magamhoz képest gyorsan felpattantam a földről és már indultam volna..

-Köszönöm, de a gyorsabb módszert választom. Invito Jégvirág!

Olivia seprűje másodperceken beül megjelent mellettünk, ő felpattant rá és már csak egy gyors elköszönés erejéig maradtak a földön a lábai.

-Hálás vagyok Önnek professzor úr! Találkozunk az iskolában!

Némán bólintottam majd néztem ahogyan a piros ruhás lány lobogó hajjal eltűnik az égbolt sötétjében.