Olivia Malfoy és Perselus Piton **Szünetel**

11. fejezet

Olivia

Fejfájással és félelemmel telve érkeztem meg a professzor irodája elé.

-Szabad! - hallottam a választ bentről, miután halkan kopogtam az ajtón.

-Foglaljon helyet!

Az asztala előtti székhez indultam, de a szememet nem vettem le a professzorról, ahogyan ő sem rólam. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy kinek az oldalán áll, de már annyira fáradt voltam, hogy az agyam nem is akart tovább ezen gondolkodni. Csak sodródtam az árral. Elfoglaltam a helyemet és hallgattam a csendet. A professzor szótlanul kutatta az arcomat én pedig szótlanul tűrtem. A jobb fülemben apró sípoló hangot hallottam, ezért oldalra fordítottam a fejem és kerestem a hang forrását, azonban rá kellett jönnöm, hogy alig látok valamit. A szemem előtt megjelenő fekete pöttyök egyre nagyobbak lettek és már szinte nem is láttam ki közülük.

-Miss Malfoy, jól érzi magát? - távolról hallottam a professzor hangját és a székének csikorgását.

-Nem látok. - ennyit tudtam halkan kinyögni, majd megtámasztottam két kezemet a combomon és a fejemet a kezembe temettem. Teljesen kimerültem. Abban a pillanatban bármit megadtam volna egy kis alvásért.

-Mikor evett utoljára? - a professzor - a hangjából ítélve - most már mellettem volt.

-Ma még nem. - kihagytam mind a három étkezést és igazából a tegnap esti vacsorára sem emlékszem. Ettem valamit? Vagy csak olvastam az asztalnál?

-Jöjjön! - a professzor lány hangja megdöbbentett. Szerettem volna látni az arcát, de a szemem előtt táncoló kis pöttyök még nem engedték meg, hogy bármit is tisztán láthassak.

Óvatosan segített felkelni a székről és a nem messze lévő kanapéhoz kísért. Levette a cipőimet és feltette a lábaimat is. A fejem alá került egy párna, így teljesen komfortosan éreztem magam. A professzor eltűnt pár percre, majd hozott egy italt amivel megitatott. Nyomban jobban lettem tőle és végre láthattam az arcát, ami ugyanolyan érzelemmentes maradt, mint amilyen mindig is volt. Ismét kiment és hallottam, ahogyan egy házimanóval beszélget.

-Pár perc és itt leszek gazdám. - köszönt el a manó, majd a professzor is visszatért a szobába.

Odahúzott egy széket a kanapé mellé és kérdőn tekintett rám.

-Miért nem evett még ma semmit?

-Rosszul éreztem magam.

-Nem gondolja, hogy talán pont emiatt érezte rosszul magát?

-Nem. Nem voltam éhes.

Csend telepedett le kettőnk között én pedig nem tudom, hogy honnan szedtem a bátorságot, de belekezdtem a beszélgetésre a bájitaltan óráról.

-Az órán történt dolgok miatt éreztem ma rosszul magam.

Nem kaptam semmilyen választ, ezért folytattam a mondandómat.

-Mit szeretett volna megtudni tőlem professzor úr?

-Pontosan miről is beszél?

-Maga is tudja. Valaki olvasni próbált a gondolataim között, márpedig a teremben maga volt az egyetlen olyan ember, aki képes lehetett erre. Csak arra nem jöttem még rá, hogy milyen olyan fontos információ lehet a birtokomban, ami megéri magának, hogy megszegje a szabályokat.

-Nos ha ennyire biztos magában, akkor biztosan akad valami elképzelése is a dologról. Mit akarhatok én magától?

Most kell okosan döntenem. Nem hozhatom fel mindkét teóriát egyszerre. Maradok bizalmatlan.

-Szerintem a szüleim kérésére rajtam tartja a szemét. Bár azt nem tudom, hogy ők mit akarhatnak tudni rólam. Talán James iránt érdeklődnek.

-Maga szerint én elvállaltam a bébicsősz szerepét a szülei kedvéért?

-Igen. - egész magabiztosnak éreztem magam. A professzor nem folytatta a beszélgetést. Néhány pillanatig még szótlanul bámultuk egymást, majd kiment a szobából.

Egy tányér étellel tért vissza, amit letett az asztalra.

-Jöjjön, vacsorázzon meg végre. Ide tud jönni magától? - visszatért a szigorú hangszíne.

-Igen. - lassan odabotorkáltam és elkezdtem enni.

A professzor közben leült a kanapéra és olvasgatni kezdett. Vacsorázás közben volt végre időm jobban megfigyelni az irodát. A falak is sötétek voltak és a bútorok is. A kandallóból áradt a melegség, ami miatt egész otthonosan tudtam magam érezni. Pár perc után elkezdtem a professzort vizslatni. Így oldalról láttam a görbe orrát, ami miatt a többiek viccet csinálnak belőle. Szigorú szemével most szerencsére nem engem pásztázott, hanem a könyv lapjait.

Befejeztem a vacsorámat és áttelepedtem a kanapé másik oldalára. Szúrós pillantást kaptam ezért a cselekedetemért, de én még mindig vártam a megerősítő választ.

-Nem mondta el, hogy jól gondolom-e. Helyes a teóriám?

-Nem gondolja, hogy erre válaszolni fogok magának, ugye?

-Ha nem árulja el, akkor nem hiszem, hogy esélye van a bizalmamba férkőznie. Pedig ha valamit meg akar tudni, akkor csak kérdeznie kellene. Jó éjt professzor úr! Köszönöm a vacsorát!

Nem hallottam, hogy válaszolt volna valamit miközben az ajtó felé sétáltam. A folyosóra érve átgondoltam a dolgokat. Mivel még mindig nem lehetek benne biztos, hogy kinek az oldalán áll, így a legcélravezetőbb az ellenségemként gondolni rá. Okklumenciát kell tanulnom. De nagyon gyorsan. Ha megtudja az öcsémmel kapcsolatos tervemet és elmondja a szüleimnek nagy bajba kerülök.

Úgy döntöttem, hogy egy időre szüneteltetem a szökéssel kapcsolatos kutatásaimat és elkezdem fejleszteni azt a nagyon kicsi okklumencia tudásomat.