Olivia Malfoy és Perselus Piton **Szünetel**

16. fejezet

Olivia

Az időérzékemet teljesen elvesztettem. A valóságban töltött perceim egyre hosszabbak lettek, azonban a látomások egyre borzalmasabbá váltak. A könnyeim végigcsorogtak az arcomon és a szoknyámra hullva benedvesítették azt. Mintha egy örökkévalóság telt volna már el az első látomásom óta. Nagyon féltem a múltamtól és a magánytól is. Minden emlékemben én voltam egyedül és ellenem volt a többi ember.

Az egyik látomás után megéreztem a professzor bal kezét ami éppen a hajamat simogatta. Ez a kellemes érzés segített visszatérnem a valóságba, ezért én is közelebb hajoltam hozzá és erősen megmarkoltam a vállát, mire válaszul a derekamhoz nyúlt és magához szorított. Mélyen magamba szívtam a professzor fűszeres illatát és igyekeztem felkészülni a következő emlékképre.

Minden múltban töltött pillanat a pokol és minden jelenben töltött pillanat a mennyország volt. A professzor kitartóan simogatta a hajamat és nem engedett a szorításából, úgy ahogyan én sem. Időközben fejét finoman az enyémre helyezte.

A látomások egyre ritkábbak lettek, amit a professzor is könnyen érzékelhetett, mivel a rángások is abbamaradtak. A látásom is kitisztult és kicsit engedtem a szorításból. Elkezdtem érzékelni a külvilágot és csak most vettem észre, hogy a decemberi időjárás miatt a végtagjaim jéghidegek. Nem akartam kibújni ebből az ölelésből, de úgy éreztem hogy odafagyok a padlóhoz, ha még egy percig ott maradok.

-Fázok. - nagyon gyenge volt a hangom. Még engem is meglepett. Fejben már összeszedtem magam, de a testem még nem akart reagálni.

A professzor velem együtt állt fel a földről, amit én nem viseltem túl jól. Gyakorlatilag rögtön elájultam. Már a szobájában voltunk amikor magamhoz tértem. Mintha ezer tű szurkálta volna a lábamat. A kandalló melege miatt elkezdtek kiolvadni a végtagjaim, ami elég nagy fájdalommal járt.

-Ezt igya meg. - a felém tartott üveg pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az amivel korábban megitatott.

Elvettem az üveget és lassan kortyolgatni kezdtem. Éreztem benne az altató ízét, így tudtam, hogy nem sokáig fogom bírni nyitva tartani a szemeimet.

-Vissza kell mennem a szobámba. Mikor kezd el hatni?

-Mire gondol?

-Az altatóra.

-Kiérezte belőle? Tíz pont a mardekárnak.

Ez volt az utolsó mondat amit hallottam. Egy gúnyos mosollyal még tudtam válaszolni és úgy éreztem, hogy régóta most először nyugodtan tudok majd aludni.

Másnap reggel kellett egy kis idő, mire helyretettem magamban a történteket és realizáltam, hogy hol is lehetek. Nem jártam még korábban Piton professzor lakrészében, de biztos voltam benne, hogy most ott vagyok. A falak színe és a berendezés szinte teljesen ugyanaz volt, mint amit az irodájában is láttam.

Még mindig nem tudtam, hogy mennyi lehet az idő, de úgy éreztem, hogy ideje felkelni. Szép lassan felültem a kanapén, ami nagyobbnak bizonyult, mint az irodában lévő. Felvettem a cipőimet és körbenéztem a szobában.

A hatalmas íróasztal a bejárati ajtóval szemben állt, a szoba hátsó részén. Rajta rengeteg papír feküdt, valószínűleg mind beadandó, amik még javításra várnak. A falak mentén polcok, azokon pedig könyvek és különböző méretű és kétes tartalmú üvegek voltak. További három ajtó is volt még a szobában és nagyon reméltem, hogy az egyik a mosdót rejti. Benyitottam az első szobába, ami a hálószoba volt a berendezése alapján. A második ajtó a mosdót rejtette.

Miután használtam a wc-t belenéztem a mosdókagyló fölötti tükörbe. Borzalmasan néztem ki. A karikák a szemem alatt még sötétebbek lettek, a hajam pedig még a szokottnál is kócosabb. Megmostam az arcomat hideg vízzel, a tükör alatt talált fogkrémmel kiöblögettem a számat és az ujjaimmal megpróbáltam kifésülni a hajamat. Nem lettem elégedett a végeredménnyel, de legalább egy kicsit emberibben néztem ki.

Kiléptem az ajtón, amit próbáltam halkan becsukni, de a professzor pont abban a pillanatban lépett ki a saját szobája ajtaján. Hirtelen eszembe jutott a tegnap este és életemben talán először elpirultam. Gyorsan lesütöttem a szememet.

-Jó reggelt!

-Jó reggelt professzor úr!

-Jobban érzi magát?

-Igen, köszönöm, hogy vigyázott rám. Most már ideje indulnom.

-Nem is gondolhatja, hogy elengedem magát!

Ijedten pillantottam a másik félre. Ezt meg hogy érti?

-Látni akarom ahogy megeszi a reggelit. Utána elmehet.

-Rendben. - megadóan lehajtottam a fejem.

Amíg a professzor rendezte a reggelivel kapcsolatos dolgokat én visszaültem a kanapéra és egy párna szélét piszkáltam, amit az ölembe vettem.

-Jöjjön!

Leültem az asztalhoz, aminél megdöbbenve vettem észre, hogy nem egy hanem két személyre terítettek.

-Ha nem bánja én is csatlakozom Önhöz.

-Ez a maga szobája, én vagyok a vendég.

A professzor leült az asztalfőhöz én pedig a jobb kezénél foglaltam helyet. Miközben a tojást vágtam észrevettem, hogy a kezeim remegnek. A tegnap történtek utóhatása vagy most izgulok ennyire? Még én sem tudom.