Olivia Malfoy és Perselus Piton **Szünetel**

22. fejezet

Olivia

Teljesen megszűnt a világ számomra vacsora közben. Nem tudtam és nem is akartam másra koncentrálni, mint a professzorra. A vacsorából sem sikerült túl sokat fogyasztanom. A közelségnek köszönhetően lehetőségem volt minden arcvonását alaposan megfigyelni. Az a félelmetes professzor akit a többiek láttak benne számomra soha nem létezett, de ma este pár pillanatra sikerült teljesen elfelejtkeznem arról, hogy a mellettem ülő férfi a tanárom.

Nagyon kellemesen eltársalogtunk, szinte fájt amikor a szüleim bejelentették, hogy ideje átvonulnunk a bálterembe. Miután a szüleim megnyitották a bált a táncukkal és én is forogtam párat apám vezetésével, szokásomhoz híven elindultam a terem széléhez.

-Miss Malfoy, megtisztelne egy tánccal? - apám egyik ismerőse, akinek tudnom kellene a nevét meghajolt előttem és cinkos mosolyt küldött felém.

-Természetesen.

A férfi negyven év körüli lehetett, szénfekete haja és harcsa bajusza volt, ami miatt párszor majdnem elnevettem magam. Röhejesen nézett ki, bár azt el kell ismernem, hogy egész jól táncolt.

A táncunk végeztével a férfiak kézről-kézre adtak és a sok forgás miatt kezdtem elszédülni. Végül körülbelül az ötödik tánc után kértem egy kis pihenőt a soron következő táncpartnertől és kiviharzottam a konyha felé. A konyhában leszólítottam az első házimanót, akit megláttam.

-Kelly tudnál nekem segíteni kérlek?

-Természetesen Miss Malfoy. Miben állhatok a szolgálatára?

-Az ágyamon van kikészítve egy fehér szőrme kabát, le tudnád gyorsan hozni nekem?

-Pillanatokon belül itt leszek hölgyem.

A házimanó egy hangos pukkanással eltűnt majd valóban pillanatokon belül vissza is tért, kezében a kért kabáttal.

-Köszönöm Kelly!

-Igazán nincs mit kisasszony.

Felvettem magamra a kabátomat, visszatértem a bálterembe és a fal mentén kiosontam az erkélyre. A kertben lévő fákat mind feldíszítettük égőkkel, így most az egész udvar meleg fehér színben pompázott. Úgy döntöttem, hogy ismét felkeresem a rózsafákkal elrejtett titkos zugot és nosztalgiázok kicsit. A köves utakról szerencsére eltakarították a havat, így a cipőm nem lett havas.

Amikor odaértem a szélső rózsafa mellé a padon ülő alak ijedten fordította felém a fejét.

-Miss Malfoy. Mi járatban erre?

-Ezt én is kérdezhetném. Tudtommal ez az én titkos helyem. - beszéd közben közelebb mentem a padon ülő professzorhoz.

-Szeretné, hogy magára hagyjam? Én már egy jó ideje itt ücsörgök.

-Azt szeretném, ha maradna. Mondja, miért jött el ma este?

Le akartam ülni a pad másik oldalára, de nem akartam felfázni. Finoman hozzáértem a felszínéhez, ami meleg volt. Hát persze, a professzor már szórt rá egy melegítő bűbájt.

-Az édesapja volt olyan kedves, hogy elhívott. Őszinte leszek, én sem tudom mire vélni ezt a döntését.

-Mikor hívta el?

-Pár hete.

-Miért nem szól róla, hogy Ön is itt lesz? Amikor megbeszéltük, hogy az újévben találkozunk maga már tudta, hogy itt is lesz rá esélyünk.

-Nyilván tudtam róla, de nem találtam fontosan megemlíteni, hiszen itt nem beszélhetünk úgy, mint a kastélyban.

-Hogy bízzak meg így magában? Gondolhatom azt is, hogy maga igazából közeli kapcsolatban áll a szüleimmel és csak nekem ferdíti a dolgokat.

-Ne beszéljen butaságokat. Semmi alapja nincs ennek.

-Dehogyisnem. Miért viselkedik édesanyám olyan közvetlenül magával?

-Erre még nekem sem sikerül rájönnöm, de sejtéseim szerint valamire ismét meg fognak kérni a jövőben.

-Hogy érti azt, hogy ismét? Volt már ilyen? Mit kértek magától?

-Szerintem nem ez a legjobb alkalom erre a beszélgetésre.

-Igaza van. - pár sóhajjal igyekeztem lenyugtatni magam.

Pár perc csend telepedett le közénk. A kabát melegített ugyan és a pad sem volt hideg, de a lábam már kezdett fázni.

-Visszakísérhetem a bálterembe?

-Igen, köszönöm.

Lassan sétáltunk vissza az épület felé, amikor két fiút láttunk kilépni az erkélyre. Elég hangosak voltak, így már távolról tisztán hallottuk, hogy miről beszélgetnek.

-El sem hiszem, hogy tényleg meg merted csinálni! Biztos vagyok benne, hogy anyád észre fogja venni.

-Ne legyél már ilyen William! Bevonzod nekem a szerencsétlenséget.

Egyre közelebb kerültünk hozzájuk, de ők még nem láttak meg minket.

-Szerinted merre lehet James? Te beveszed azt a pletykát, hogy mindhárman eltűntek?

Erre a mondatra a professzor a falhoz szorított, jobb kezével a derekamat fogta, bal kezét pedig a fejem mellett támasztotta meg, így fekete talárja teljesen eltakart engem a két fiú elől. Bár szerintem enélkül sem vettek volna észre minket, mivel teljesen mással voltak elfoglalva.

-Ugyan már. Titkos küldetésre indultak pár napja. Egész egyszerűen még nem végeztek vele és nem volt lehetőségük üzenetet küldeni. Szerintem nem kell túl aggódni ezt az egészet.

-Hát, legyen neked igazad.

-Most úgy őszintén. El tudod képzelni, hogy valaki legyőzi Mr. Alstont vagy Jamest?

-Igazad van. Már alig várom, hogy újra együtt bandázzunk. Na. nem megyünk vissza? Még táncolni szeretnék.

-Nekem nem kell vetítened, tudom hogy csak a pia miatt akarsz visszamenni.

-Neked nem tudok hazudni.

A két fiú nagy ricsajjal visszavonult a terembe. Én az egész beszélgetés alatt csillogó szemekkel bámultam a professzort és közben igyekeztem lecsillapítani hevesen dobogó szívemet. Az erkély ajtó bevágódása után végre a professzor is vissza pillantott rám és legnagyobb meglepetésemre az ő szemében is ugyanazt a vágyat láttam, ami bennem is égett.