Olivia Malfoy és Perselus Piton **Szünetel**

15. fejezet

Olivia

Piton professzor hangját ezer közül felismerném. Mégis amikor meghallottam a toronyban annyira hihetetlennek tűnt, hogy muszáj volt rákérdeznem. A tudat, hogy pont ő talált rám ebben az állapotban kissé megnyugtatott, mivel ez már a harmadik eset, hogy a gyengébb oldalamat látja és az első két alkalommal is nagy odafigyeléssel gondoskodott rólam.

A látomásaimtól azonban még ő sem tudott megmenteni. Életem legkülönbözőbb eseményei jelentek meg a szemeim előtt, szó szerint. A külvilággal elvesztettem a kapcsolatot, legalábbis ami a látásomat illet. A professzor aggodalommal teli hangját halkan ugyan, de hallottam.

A felvonuló látomások a legkülönbözőbbek voltak, kezdve a régi cicám Pufi eltűnésével egészen a nyári bálon történt táncig. Szinte minden emlékem rossz volt. Pár perc után azonban mintha egy ragtapaszt téptek volna fel, életem legszörnyűbb eseményi játszódtak le a szemeim előtt. Olyan események, amelyek létezéséről teljesen elfelejtkeztem. Vagyis inkább elnyomtam magamban.

-Kapsz még egy esélyt! Többet nem! A másodiknak fiúnak kell lennie, megértetted? - apám kiabált anyámmal a hálószobájukban. Én az ajtó előtt kuporogtam és hallgatóztam a zárt ajtón keresztül.

-Én..én megteszek mindent, de tudod, hogy ez nem tőlem függ. - anyám sírva válaszolt.

-Mit kezdjek én egy lánnyal? De jól jegyezd meg. Ha a második is lány lesz, mehettek! Mit érdekel engem egy lánygyermek. Pff.

-Mindent megteszek Lucius! De kérlek ne bánj vele rosszul! Ő csak egy gyerek!

-Hozzá sem fogok nyúlni, ebben biztos lehetsz. - hangos csattanás - De veled azt teszek amit csak akarok.

Az öt éves önmagam szemében csak úgy gyűltek a könnycseppek. Nem szeretnek engem a szüleim. Ez a felismerés szíven ütött. A folyosó végén lépteket hallottam és amikor odafordultam egy kövér, szigorú tekintetű nőt láttam közeledni, aki leginkább egy könyvtároshoz hasonlított kontyba fogott haja miatt.

-Olivia mit keresel te a szobádon kívül? - magas hangja megrémisztett. - Na gyere csak!

Kézen fogva a szobám felé húzott és ott többször ráütött a fenekemre.

-Hányszor megmondtam már neked, hogy takarodó után nem mehetsz ki a szobádból? Az ágyadat sem hagyhatod el az engedélyem nélkül! Megértetted?

-Igen Minny. - a fájdalmas zokogás közben csak ennyit tudtam kierőltetni magamból.

Tehát ő lenne Minny. A dadám, aki tizenegy éves koromig velem volt. Nem emlékeztem rá eddig. De ez hogy történhetett? Nem volt túl sok időm ezen gondolkodni, mert egy újabb kép kúszott be a szemem elé, ami rángatózásra késztette a testemet.

A tanulószobámban ültem éppen a tanárom tartott kiselőadást az aranyvérű mágusok dicsőségéről és feljebbvalósáságról.

- Mivel a szülei külön kérték, hogy megismerje Voldemort dicsőséges tetteit, ezért ezt a témakört most alaposan át fogjuk nézni.

-Mindenképpen szükséges ez uram? Még csak tíz éves vagyok, nem hiszem, hogy bármi hasznom lehet ebből.

- Még mindig én vagyok a tanár Miss Malfoy és én minden esetben tiszteletben tartom a szülei döntését. Most pedig nézzük meg ezeket a képeket. Az első öt képen a muglik kínzásának legkreatívabb módszereit láthatja.

Már az első öt képet is alig bírtam végignézni, de a képek csak jöttek egymás után.

-Mi varázslók nagyon leleményesek tudunk lenni, nincs igazam Miss Malfoy? - hatalmas vigyorral nézett rám a tanárom, ami miatt hányni lett volna kedvem.

Ismét visszatértem a valóságba és a testem kicsit el tudott lazulni. Nagyon ki voltam már merülve.

-Miss Malfoy okklumenciát tanult az elmúlt hónapokban?

Némán bólintottam.

-Ugye tisztában van azzal, hogy a nem megfelelően alkalmazott okklumencia okozza magánál ezeket a hirtelen előtörő emlékképeket? Nem véletlenül kell egy képzett oktató ennek a tudománynak az elsajátításához.

Tehát az okklumencia az oka. Nem is tudom, hogy ezeket az emlékeket mikor zártam el mélyen magamba. Talán még Japánban?

-Sajnos nem tehet ellene semmit. Ne zárja el az emlékeit, engedje őket szabadon. Kis idő múlva véget fognak érni, attól függően, hogy mennyi emléket zárt el még saját maga elől is.

Mivel az emlékek egészen a gyerekkoromig visszamenőleg voltak sejtettem, hogy nem lesz vége a kínzásomnak egyhamar. Válaszolni szerettem volna, de egy újabb éles nyilallást követően megjelent a következő emlékkép, aminek a főszereplője ismét Minny volt.

- Egyél gyorsabban Olivia, nincs időnk erre. Mr Malfoy, válthatnánk egy pár szót?

Minny kirohant apámhoz az előcsarnokba és félhangosan elkezdett beszélni hozzá.

-A kertészről van szó Uram. Tegnap este beszélgettem vele és kiderült, hogy az anyja sárvérű. Persze nem direkt mondta el nekem, véletlenül kotyogta ki iszogatás közben.

-Köszönöm Minny. Most elmehetsz.

Minny diadalittas arccal visszajött hozzám és elvette előlem a tányért.

-Egyszer majd te is megérted, hogy mennyire fontosak a megbízható alkalmazottak a házadban Olivia! Most pedig kézmosás és menj fel a szobádba. Négy óra van, ideje elkezdeni a délutáni sziesztádat.

Mr Barter a kertészünk rejtélyes körülmények között eltűnt még aznap este. Édesapám vacsora közben megjegyezte, hogy biztos benne nem látjuk őt soha többet.

Ismét a valóságban jártam, bár még mindig nem láttam semmit. Mr Barter eltűnésével évekig foglalkoztak az újságok, most már emlékszem. Ahogyan arra is, hogy tisztában voltam a családom bűnösségével az ügyben, de nem mertem elmondani senkinek.