Olivia Malfoy és Perselus Piton **Szünetel**

13. fejezet

Olivia

Két hét telt el a levél érkezése óta és én egyre izgatottabb vagyok. Holnap délben végre találkozhatom velük. Sajnos ezalatt a két hét alatt elég rosszul éreztem magam, pedig igyekeztem odafigyelni az étkezésemre. Néha olyan dolgok jutottak eszembe, amiről már azt hittem, hogy teljesen elfelejtkeztem, máskor meg a legalapvetőbb kifejezésekre sem tudtam visszaemlékezni.

Az öcsémmel való találkozás gondolata azonban még ezeket a kis apróságokat is nyomban elfeledtette velem. Rengetek diák indul el Roxmorts felé szombaton és mivel sokan ott akartak ebédelni, ezért dél előtt is egy szép nagy sereg diák indult útnak, velem együtt.

A szüleimmel a Három seprűben volt megbeszélve a találkozó, azonban én még előtte gyorsan beugrottam Zonkó csodabazárjába és vettem a kis Draconak egy cumit, ami folyamatosan változtatja a színét attól függően, hogy éppen milyen hangulata van a használójának. Szerintem ez még édesanyám számára is hasznos lehet.

Dél előtt pár perccel érkeztem meg a Három seprű ajtaja elé. Még soha nem jártam itt, így nem tudtam, hogy mire számítsak. A terem tele volt emberekkel, mindenki hangosan beszélgetett és nevetett. Ahogy beléptem nyomban megcsapott a melegség és a vajsör illata. Szinte azonnal megpillantottam apámat, aki hosszú szőke hajával kitűnt a tömegből. Éppen a bárpultnál állt és úgy láttam vár valakire. Egy percig sem hittem, hogy éppen rám, ezért meg sem lepődtem azon hogy amikor meglátott csak biccentett egyet a fejével és a terem hátsó vége felé pillantott.

A terem leghátsó részében ott ült az édesanyám, kezével egy fehér takarót dajkálgatott. Biccentettem egyet apám felé, majd elindultam a hátsó részhez. A terem levegője mintha egyre tisztább lett volna, majd egy lépés távolságra az anyámtól már a teremben lévő emberek zsivaját sem hallottam. Draco édesanyám ölében szunyókált nyugisan. Tejfölszőke haja csak úgy világított apró fején.

-Szia Olivia! Ez itt a kisöcséd Draco! Szeretnéd megfogni?

-Persze! Hoztam neki egy ajándékot is. - elővettem a zsebemből a cumit és figyeltem anyám reakcióját.

-Ó ez nagyon kedves tőled, bár már van neki belőle jó pár darab. - kissé flegma válasza ma különösen rosszul esett, ezért menekülőre fogtam a dolgot.

-Most vettem, úgyhogy jobb lesz ha először megtisztítom. Pillanat és azonnal jövök.

Visszatértem a vajsörös illatba és pont abban a pillanatban lépett be Piton professzor az épület ajtaján, amikor én a mosdó felé vettem az irányt. Édesapám egy másodpercig sem habozott, azonnal kezet rázott a tanárommal és a bárpulthoz invitálta. Piton professzor még mindig engem bámult, ezért jobbnak láttam megszaporázni a lépteimet. A mosdóban jó alaposan lemostam a frissen vásárolt cumit és gyorsan visszamentem édesanyámékhoz.

A kicsi pont felébredt, ezért a szájába adtam a cumit. A kék színűvé vált cumi azt jelezte, hogy a kicsi magányos. Átvettem őt édesanyám öléből és végre megláthattam gyönyörű kék szemeit. Le sem tudtam venni róla a szememet. Végigsimítottam a karját és egy-két óvatos puszit is nyomtam a homlokára. Közben a cumi színe sárgává váltott át, ami a boldogságot jelentette.

Fél óráig volt a kezemben a csöppség, közben édesanyám a suliról és a diákokról érdeklődött meg persze panaszkodott a kicsi miatt, mivel hasfájós volt és sokat sírt.

-Komolyan néha úgy érzem, hogy fel kellene vennem még egy dajkát mellé. Nem bírjuk a ricsajt.

-Ti dajkát fogadtatok mellé?

-Hát persze. Mintha nem tudnád, hogy neked is volt egy dajkád. Mintha veled könnyebb dolgunk lett volna. Vagy csak már nem emlékszem rá.

-Nekem volt dajkám? Nem emlékszem rá.

-Dehogyisnem. Ne játszd a hülyét. Minny tizenegy éves korodig velünk lakott.

-Minny? Soha nem hallottam még ezt a nevet. - az agyam elkezdett furán bizseregni, amit nem tudtam mire vélni.

-Nem veszek részt a játszadozásodban. Mindenesetre szerintem teljesen természetes, hogy fizetünk valakinek azért, hogy vigyázzon az öcsédre.

Hirtelen sebezhetőnek éreztem magam. Miért nem emlékszek egy olyan emberre, aki tizenegy éven keresztül mellettem volt és segített a felnevelésemben. Ránéztem az öcsémre és azonnal elszállt minden gondom. Az asztalunkhoz két férfi közeledett, apám és a professzor.

-Narcissa ideje indulnunk. Olivia kérlek add vissza Dracót édesanyádnak és menj vissza a kastélyba. - apám parancsoló hangja hidegzuhanyként ért. Ideje visszarázódni a valóságba.

-Légy jó kisfiú és vigyázz magadra. - adtam egy apró puszit a kicsit homlokára majd megpusziltam két kis kezét is.

-Légy jó Olivia! Ne halljunk rosszat felőled! - anyám stílusa sem változott semmi az elmúlt hónapok alatt.

-Rendben, jó leszek.

Édesapám kezet fogott a professzorral, miközben egy felsőbbrendű pillantást vetett rá. A professzor állta ezt a tekintetet sőt viszonozta azt. Nem egy kellemes csevej lezárása volt ez az elköszönés az tuti. Hirtelen belém nyilallt a gondolat, hogy talán eddig rosszul állapítottam meg a kapcsolatot kettőjük között.

Még este is ezen gondolkodtam a szobámban. Valamint ezen a Minny dolgon. Miért nem jut eszembe? Ismét bevillant pár emlékkép a múltamból, de semmi lényeges. Elég aggasztó volt ez a helyzet, mivel már-már látomás szerű volt ez az egész képzelgés, annyi különbséggel, hogy én a saját múltamból nézhettem vissza pillanatokat. Akaratom ellenére.

Egy kis friss levegőre volt szükségem, ezért felmentem a már jól megszokott toronyba és csak bámultam a csillagokat. Közben az állapotom egyre rosszabb lett és már az sem tudott lenyugtatni, ha magam elé képzeltem az öcsikém édes arcát.