Az enyém vagy!

❄|39.|🔥

--Todoroki--

Végre eljött az a nap amit annyira vártam. Tudom, hogy Midoriya-nak nem jelent ez többet, mint egy kis kikapcsolódás, de nekem annál is fontosabb. Kettesben lehetek vele és még ha nem is az, de elképzelhetem, hogy randizunk.

Igen...teljesen beleszerettem ebbe a fiúba. A dús hajába, a gyönyörűen ragyogó zöld szemeibe, az arcán lévő szeplőibe amitől még aranyosabb és az édes kacajába ami most is itt cseng a fülemben. Egyszerűen mindenét szeretem. De elkeserít a tudat, hogy nem lehetek több a számára, mint egy barát.

Mindegy is. Nem veheti el semmi sem a kedvem. Ma az öregem nincs itthon így nyugodtan le is léphetek.

Lassan itt az idő, hogy elinduljak. Minden ami kellhet eltettem egy övtáskába és felkapva a vállamra, mint egy válltáska, indultam meg a kijárathoz. Viszont mikor nyitottam volna ki az ajtót valaki megállított.

- Shoto, te meg mégis hova mész?- kérdezett rá csípőre tett kézzel az én kedves kis nővérem.

- Egy barátommal találkozom.- tudtam le ennyivel és már léptem át a küszöböt, de visszarántott.
- Mi van már Fuyumi?!- emeltem fel a hangom mérgemben.

- Megkérdezted az apánkat, hogy elmehetsz-e?- nézett rám összehúzott szemöldökkel.

- Persze, hogy nem.- tettem keresztbe kezeimet.
- Viszont nincs itthon és amiről nem tud az nem is fáj.

- Shoto, ez nem így megy. Ha megtudja, hogy engedély nélkül mentél el abból nagyobb baj is lehet.- magyarázta mire megforgattam a szemeimet.
- Mond meg a barátodnak, hogy ma nem tudsz elmenni.

Csak idegesen elővettem a telefonom és hívni kezdtem a zöld hajút. Tuti nem mondom le, egész nap ezt vártam. Pár csengés után fel is vette.

- Szia Todoroki-kun!- köszönt amit én is viszonoztam.
- Miért hívtál?- hallottam hangján a kíváncsiságot ami megmosolyogtatott.

- Csak szólni szerettem volna, hogy lehet egy kicsit kések. Van még egy kis elintézni valóm. Remélem nem baj.- magyaráztam.

- Rendben van. Nem baj.

- Akkor majd a mozinál találkozunk. Szia.- köszöntem el majd letettem.

(A hibákért bocsánat.🙏)