Egyszer, régen... (Harry Potter ff.)

I/1.

A kora esti, július végi égbolt leginkább zavaros mártásra hasonlított – a napközben oly jellemző szürkétől még ez is merőben eltérő volt és új, bár Keiko Morningstartot ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelte az ég.

Immáron majdnem egy hónap is eltelt a tizenegyedik születésnapja óta, most pedig, az ablakában ülve a baglyot várta, abból a bizonyos iskolából, azzal a bizonyos levéllel. A születésnapja óta ezt minden este megtette, egészen addig, míg az álmosság maga alá nem gyűrte, és mély álomba nem zuhant, az ablakpárkányon kuporogva – volt, hogy aztán a reggel is ugyanott köszöntötte, ha az apja nem jött fel, hogy az ágyába fektesse, de egyszer még az is megesett, hogy alvás közben moccant egyet és a padlóra zuhant. Ennek ellenére nem tágított, hiába mondta neki egy évvel idősebb bátyja és nővére, Kyle és Linda (akik egyébként ikrek voltak, és már egy teljes tanévet eltöltöttek az iskolában), hogy kár a gőzért, július végén kezdik csak el a levelek kiküldését.

Már alig várta, hogy ideérjen... Amióta a testvérei oda jártak, csak még idegtépőbb volt a várakozás, hogy ő is eljusson... Roxfortba, ami sokak szerint a legnagyobb és legjobb varázslóiskola volt a világon.

Keiko ugyanis boszorkány volt, ahogy a családja minden tagja – már ameddig vissza tudtak tekinteni -, is az annak született. A szülei annak idején épp abban az iskolában ismerkedtek meg, mostanra pedig már két idősebb gyermekük is annak az intézetnek a padjait koptatta. Ezúttal a legkisebb gyerkőc ideje is elérkezett: a varázstudók tizenegy éves koruk betöltése után kaptak bagolypostával levelet, amiben közölték velük: felvételt nyertek a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.

Keiko egyébiránt, nevével ellentétben, nem volt japán, ahogy a családja összes többi tagja is ugyanolyan brit volt – születésekor eredetileg Kaylának nevezték el, de még valamikor régen, amikor a testvérei is csak egyévesek lehettek, az édesapjuk küldetést kapott, így az egész család Japánba költözött, és valamivel több, mint tíz évet töltöttek el az országban. Keiko már ott született, és mivel a szülei által kiválasztott Kaylát odaát nehezen tudták kiejteni, így valaki (már senki sem emlékezett arra, hogy pontosan kicsoda), nemes egyszerűséggel Keikóra változtatta a nevét. Ez aztán olyannyira rajta ragadt, hogy már a saját szülei is így szólították, és talán már rég meg is feledkeztek arról, hogy milyen névre keresztelték a lányukat.

Így végül úgy alakult, hogy a kislány addigi életének javarészét Japánban töltötte, és nagyon szeretett ott lakni. Mikor aztán pár nappal a tizedik életéve betöltése után a szülők bejelentették, hogy az apa küldetése lejárt, és vissza kell térniük Angliába, egyik gyerek sem volt túl boldog, Keiko pedig keserű könnyeket hullajtott.

A szüleik azzal vigasztalták őket, hogy nyaranta majd visszalátogatnak, és – amolyan bónuszként -, ahogy az évek során már sokszor, úgy akkor is, a Roxfortról kezdtek el mesélni.

A két idősebb gyereket egészen megvigasztalta a lehetőség, miszerint, a dolgok jelenlegi alakulása miatt, tanulmányaikat abban az iskolában kezdhetik el. A legfiatalabbat ellenben cseppet sem lelkesítette a gondolat, hogy nem elég, miszerint el kell hagynia a helyet, ami addigra már az otthona lett, de még ráadásul a testvéreit is elszakítják mellőle, majdnem egy teljes évre (a karácsonyi szünet ebből a szempontból nem sokat javított a helyzeten). Már csak azért sem, mert a szüleik már jó előre felkészítették őket arra, hogy Angliában a varázslótörvények kissé eltérőek attól, mint amit Japánban megszoktak.

Utóbbi helyen kissé lazábban kezelték a muglik – azaz a varázstalanok -, és a varázstudók elkülönítését. Míg Angliában szigorúan tilos volt, hogy egy boszorkány vagy varázsló felfedje magát a muglik előtt, addig odaát ezt nem vették annyira komolyan, ennek köszönhetően pedig varázstudók és varázstalanok viszonylagos békében megéltek egymás mellett. Keiko és a testvérei is mugli iskolába jártak; máshova nem is igen mehettek volna, ugyanis sehol a világon nem tartottak fenn iskolát tizenegy évnél fiatalabb varázstudóknak – a legtöbb varázsló emiatt inkább otthon tanította a gyerekét, mindarra, amit a varázslóképzőben már nem oktattak, így az írást, az olvasást, meg némi számtani alapot. Mindhárom gyerek viszonylag korán varázserőről tett tanúbizonyságot – most pedig, ebben a másik országban, azonbelül is a Cokeworth nevezetű kisvárosban a kislány hirtelen abban a helyzetben találta magát, hogy nem használhatja nyíltan a tudását, sőt, ha egyszer a Roxfort diákja lesz, akkor egyáltalán nem varázsolhat majd, az iskola kapuin kívül. Tiltotta a szabályzat.