Elfeledett vágyak /Befejezett/ HP ff.

Bevezető

2009. szeptember 1.

Hatalmas tömeg gyűlt össze a 9 és háromnegyedik vágányon. A gőzmozdony már a helyén volt, hatalmas szusszanásokkal, gőzfelhővel borította be a peronon várakozókat. Gyerekek visongtak, búcsúzkodtak szüleiktől. A lábak között különböző méretű és fajtájú macskák szlalomoztak, hogy megtalálják gazdájukat. Egy koromfekete hajú fiú ijedten állt a hosszú szerelvény mellett. Hihetetlenzöld tekintetéből szinte sugárzott a félelem.

– Nincs semmi baj! – tette a vállára a kezét édesapja.

A kisfiú a tejfölszőke férfi felé fordult, aki lágyan tekintett le szürke szemével fiára.

– Nem félek. – húzta ki magát a kisfiú összeszedve minden bátorságát.
A férfi ajkai felfelé görbültek. Le sem tagadhatta, kinek a vére csörgedezik az ereiben.

– Tudom. – guggolt le elé. – Nagyon bátor vagy, ez kifejezetten griffendéles vonás.
A kisfiú elkomorult, és apja ezüstszínű szemébe nézett, amiben csak szeretetet látott. Ha ránézett, mindig mosolygott. Minden érintéséből, szavából sugárzott, hogy mindent megtenne érte. Az emberek hűvösnek tartották a fiatal férfit, de a fiúcska tudta, hogy ez nem igaz. Azért csinálja, hogy senki ne tudja még egyszer megbántani.

– Akkor nem baj, ha esetleg odakerülök? – kérdezte meg halkan a zöld szemű.
A férfi megsimogatta az arcát, és mélyen a szemébe nézett. Egy nagyon régi emlék tört fel benne, ami elszorította a torkát, de igyekezett nem mutatni.

– Bárhová is kerülsz, büszke leszek rád! – mosolygott.

– Nem érzem magam mardekárosnak. – vallotta be a fiú csendesen. – Nagyapa azt mondta, hogy…

– Csss! – tette a kezét a szájára a férfi. – Ne érdekeljen, mit mondott, oké? Vannak olyan helyzetek, amikor teljesen mindegy hová tartozol, mert a segítség jöhet onnan, ahonnan a legkevésbé számítanál rá. Életem legfontosabb eseményeit egy griffendélesnek köszönhetem. – borzolta meg az egyébként is szénakazalként meredező sötét tincseket, amelyeket akárhányszor próbált megregulázni, nem sikerült, de lehet nem is akarta.

A vonat fütyült egyet. Itt volt az ideje, hogy útjára engedje fiát. Emlékezett rá, hogy ő mennyire szeretett a Roxfortba járni, és biztos volt benne, hogy a fia sem lesz ezzel másképpen.

– Szeretlek, apu! – ölelte át az aprócska fiú.
A férfi úgy szorította magához, mint aki soha többet nem akarja elengedni, de muszáj volt.

– Karácsonykor találkozunk! – mosolygott rá, miközben a szíve darabjaira készült hullani.

Felállt mellőle, és finoman a vonat felé terelgette az egyenes háttal, bátran lépegető gyermeket. Egy-két ember felé fordult, de ő igyekezett nem tudomást venni róluk. Sok-sok év elmúlt már a háború befejezése óta. Ő is amnesztiát kapott, ahogy az apja is, miután leülte az Azkabanban a kiszabott büntetést. Őt nem csukták le a fiára való tekintettel, mivel csecsemő volt még, de két éven át megfigyelés alatt tartották.
A kisfiú fellépdelt a lépcsőn, majd megállt az ajtóban. A vonat rángott egyet, de a fiúcska stabilan kapaszkodott, és csak nézte apukáját, aki egyenes háttal, büszkén tekintett rá. Szeme sarkából észrevette, hogy néhányan az apukáját bámulják, de arca sem rezzent. Megszokta már. Mióta csak az eszét tudta, ez ment. Azt is tudta, hogy miért. A háború szörnyű volt, sok ember odaveszett, és ebben tevékenyen részt vett apja és nagyapja is. Mikor megkapta a levelet, apukája felajánlotta, hogy járhat máshová is, de ő a fejét rázta. A Roxfortba vágyott úgyis, hogy tudta, nem fogja mindenki kitörő örömmel fogadni... Ő egy Malfoy!  Büszke erre! Történt, ami történt.

A vonat lassan elindult. A fiú becsukta az ajtót, és az üvegen keresztül integetett apukájának, míg ő el nem tűnt a szeme elől. Még egy darabig nézte az elsuhanó London épületeit, majd sóhajtott egyet, és szabad helyet igyekezett keresni magának. Megfogta a ládáját, amit édesapja megbűvölt, hogy elbírja, és elindult a folyosón. Minden fülke tele volt felsőbb évesekkel. Velük nem akart még barátkozni, így tovább sétált. Egymás után hagyta maga mögött a fülkéket. Már a sokadik kocsinál járt, mikor hirtelen kinyílt egy ajtó, és egy szőke fiú egyenesen belerohant, nekitaszítva a szemközti falnak.

– Ne haragudj! – kapott a keze után, hogy talpra állítsa.

A zöldszemű végignézett rajta. Magasabb volt tőle, de nem sokkal lehetett idősebb. Fekete szeme fürkészően méregette őt, szőke tincsei szanaszét kunkorodtak.

– Hagyd, ő egy Malfoy! – kiáltott ki valaki a fülkéből. – Láttam az apjával.

A szőke szemében harag gyúlt.

– Kotródj innen, áruló! – lökött rajta egyet a fiú.

Fájdalmasan esett neki végül a falnak. Mindenki csak nevetett rajta. A fekete hajú feltápászkodott, és mit sem törődve a nevetgéléssel, fejét felszegve ment tovább. A hangoskodásra több ajtó is kinyílt.

– Ő egy Malfoy! – kiáltotta el magát az előbbi fiú, mire undorodó arcokat látott mindenhol. – Kerüld a Mardekárt! – hangzott fel mögötte, de a kisfiú fel sem vette a dolgot.

Annak idején apja és anyja olyat tettek, amire senki nem gondolt volna, ezzel a háborút olyan irányba billentették, ami a Sötét Nagyúr bukásához vezetett. Ezzel a momentummal megúszták a komolyabb retorziót, de mint a titkok szoktak, ez is napvilágra került. Nem törődött a hangokkal, inkább továbbment. Egy fülke előtt ment el, aminek az ablakán a Griffendél oroszlánja tátogott némán. Megállt, és rámeredt az oroszlánra.

– Ha jót akarsz, kerülöd a griffendéleseket! – szólt ki egy fekete hajú lány.

Ezt is meg tudta érteni. Csak az volt a kérdés, hogy ezek után mégis hová menjen? Ekkor kitárult egy ajtó, amin kiesett egy fura hajú fiú. Az alapszíne a barna volt, de kék tincsei igen feltűnőek voltak.

– Jól vagy? – guggolt le mellé a zöld szemű.
A másik felemelte a fejét, és azúrkék szemével ránézett. Olyan volt a tekintete, mint az örvénylő tenger. Egy pislantás volt, semmi más, és a kék eltűnt. Egy mogyoróbarna tekintet vizslatta, amiben már megcsillant a remény. A kék tincsek is eltűntek.

– Wow, metamorf mágus vagy?

– Igen. – biccentett mosolyogva a fiú.

– És egy vérfarkas! – kiáltottak ki a fülkéből.

Értetlenül nézett le a barnára. Tudta, mi a vérfarkas, de nem tudta elképzelni az ártatlan arcú srácról.

– Nem vagyok, mondtam már! – pattant fel a barna, és nézett farkasszemet a fülkében ülőkkel. – Ez nem így működik.

– Azért nem próbálnék meg veled egy szobában aludni! – fintorogtak többen is. – Ki tudja, mit örököltél apádtól.

– Ne merészeld! – feszítette meg izomzatát a fiú.

– Csak kifejlett vérfarkas tud átalakítani egy másik embert. Születéssel nem öröklődik. – állt elé a zöldszemű.

Legalábbis a szó szoros értelmében nem, tette hozzá magában. Tisztában volt vele, hogy némi „tünetet” produkálhat így is.

– Egy Malfoy véleményére senki nem kíváncsi! – lépett melléjük egy felsőbbéves prefektus.

Kék szeme lángolt, ajkai undorra húzódtak.

– Az meglehet. De vajon az SVK tanár kíváncsi lesz-e egy Malfoy véleményére, ha közli, hogy a harmadévesei annyit sem tudnak, mint egy elsős? – felelte kissé gúnyosan a fekete hajú.

Egyenes háttal nézett fel a felsőbbévesre. Rettegett belül, de már rég megtanulta: ha érvényesülni akar, senki nem láthatja meg a gyengeségeit.

– Abban biztos vagyok! – húzta széles mosolyra a száját a metamorf mágus. – Gyere! – fogta kézen a barna, és rángatta be ládástól a folyosóról.

Sok helyről kidugták a fejüket az emberek, mert kíváncsiak voltak, hogy mi a hangzavar tárgya. Mikor látták, hogy csak két elsős, vissza is húzódtak. Némán mentek végig a kocsikon, míg el nem értek a legvégéig, ahol is az idegen fiú szó nélkül nyitott be egy majdnem üres fülkébe. Az ablaknál egy férfi ült. Olvasott.

– Mondtam, hogy próbálj barátkozni! – dörmögte.

– Én próbáltam, de a nevemnél kiakadnak. – sóhajtotta a fiú.

A férfi bezárta a könyvét, és a kisfiú felé fordult, aki elhúzott szájjal meredt rá.

– Apád nagyszerű ember volt! – felelte a gyereknek, miközben ragyogó zöld szeme elsötétedett kicsit. – Rájönnek majd! – nyúlt oda, és borzolta meg a csokoládébarna tincseket.

Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül a másik. Végigmérte az aprócska fiút, aki tágra nyílt, barna szemekkel nézett végig rajta. Ő sem ismeri a fésűt. – futott át az agyán a gondolat, ahogy meglátta a szőke, zabolázatlan tincseket. Valami nagyon ismerős volt rajta, csak azt nem tudta, hogy mi. A kisfiú ugyanígy érzett, ahogy a fekete, kusza hajat bámulta, ami a férfi szemébe lógott. Fekete keretes szemüvege felnagyította kissé zöld tekintetét.

– Benned kit tisztelhetek? – kérdezte mosolyogva.

– Oh, tényleg, még be sem mutatkoztunk! – fordult felé a barnaszemű hirtelen. – Edward Remus Lupin vagyok, de szólíts csak Teddynek! – nyújtotta a kezét.

A zöldszeműnek azonnal átsuhant az agyán, miket mesélt az édesapja egy bizonyos Remus Lupinról. Egy vérfarkasról. Így már értette a többieket. Ő is és a felesége is ott haltak meg a Roxfortban, tizenegy évvel korábban.

– Én… – kezdte csendesen, mert az eddigi bátorsága kezdett elillanni. – Cervus vagyok. – mondta.

– Tényleg Malfoy vagy? – kérdezte meg hirtelen. – Nem is úgy nézel ki! – vette jobban szemügyre. A kisfiú azonban nem őt nézte, hanem a férfit magával szemben. A név hallatára megrándult az arcizma, tekintetébe valami furcsa költözött.

– Igen. – bólintott végül. Megesküdött, hogy nem takargatja, ki ő. – Cervus Draco Malfoy. – mutatkozott be teljes nevén.

– Örülök, hogy megismerhettelek, kedves Cervus! – mosolygott rá a férfi, mire a kisfiúban a görcs oldódni kezdett. – Engem…

– Harry Potternek hívják. – fejezte be Cer a férfi helyett.

-----------------------------------------------------------------Sziasztok! Itt-ott a változtatás jogát magamhoz vettem 😊