Szeretlek

32

Jess Madson

Beértem a kórházba. Joy szülei már ott voltak és Daniel is.
Mivel az apja orvos volt, ő vezette a műtétet, amit végezni kellett Joyon a túlélésért.

Az anyukája csak sírt, az apja viszont hihetetlen gyűlölettel pillantott rám.

Daniel félre hívott.

- Ugye jól van? - dőltek a szememből a könnycseppek. - Minden rendben lesz igaz?

Jól tudtam, hogy milyen traumából mennyi a túlélési esély.

- Az agya súlyosan károsodott. Egy kisbusz ment neki, csoda, hogy túlélte az ütközést. - mondta sírva. - Kómában van Jesse, tudod ez mit jelent? - szorította meg erősen a kezem.

- Úr Isten... - kezdtem kapkodni a levegőt, valószínűleg sokkot kaphattam, mert ez utáni fél órára nem igazán emlékeztem.
Elvesztettem az eszméletem.

Kerestem egy nővért.

- Elnézést, bemehetnék Joy Wellingtonhoz? A B22-ben van. Abban a kórteremben. - mutattam rá az ajtajára.

- Ön a hozzátartozója? - ráncolta a homlokát az idősebb hölgy.

- Igen, a barátja vagyok.

- Jess? - érdeklődött.

- Igen, honnan tudja? - lepődtem meg. - Mondott rólam valamit?

- Mikor behozták én voltam vele. Amíg eszméleténél volt az Ön nevét mondogatta. Szegény kislány, olyan fiatal. - nézett az ajtóra, ahol Joyt ápolták. 

Szörnyen éreztem magam. Az egyetlen ember, akire bármikor számíthattam... ki kell mondanom. Haldoklik. Miattam. Csak én tehettem erről. Mikor az orvosin tanultunk és hallgatóként jelen vagyunk a műtéteknél, egy-egy esetleges halálesetre pszichológus készít fel, és ha bekövetkezik is beszél velünk. 

Joy tartotta bennem az erőt mindenben, de most. Olyan volt, mintha mindennek vége lett volna. Minden pillanat, amit áltéltem vele lepergett a szemem előtt. Láttam magam előtt a mosolyát, éreztem az illatát. De mit ér mind ez, nem tudta az igazságot, hogy én sosem csaltam voln meg és sosem akartam ellene semmi rosszat tenni. 

Eltelt egy nap. 

Nem mentem sehova. Virasztottam egész éjszaka és az üvegen keresztül figyeltem Joyt, ami a kórtermen volt.

Idő közben a szülei is megérkeztek. Az apja dolgozott egész éjszaka, de reggel az volt az első, hogy lejött Joyhoz és megvizsgálta, hogy javult-e esetleg az állapota. 

Mikor már egy hét eltelt, elvesztették a reményt. Nem kelt fel a kómából, és ezért én vagyok a felelős. Imádkoztam Istenhez, hogy mentse meg őt. A lányt, aki mindennél jobban szeretek. 

A szülei és már Daniel sem volt hajlandó velem beszélni. 

Anyámat kértem meg, hogy hozzon nekem tiszta ruhát, nem mentem haza. Megfogadtam, hogy addig nem hagyom el a kórházat, amíg fel nem épül Joy. 

14 nap telt el. 

Át akarták helyezni őt, mivel másnak is kell a hely és neki már úgy is mindegy. Ez volt a lényeg abban, amit mondtak Joy apjának, aki persze ezt nem engedte. 

Vannak, akik egy hónap után ébrednek fel. 

Bennem élt még mindig a remény, hogy felépül és mindent elmagyarázhatok neki.  

Teltek múltak a napok, minden napom sírással kezdüdött és végződött. Több tantársunk is eljött meglátogatni őt, amikor megtudták milyen szörnyűség történt Joyyal.