Szabadíts fel! (Sirius Black ff.) ☆BEFEJEZETT☆

8. fejezet: Esőcseppek

Anát az interjú megjelenése utáni reggelen számtalan kollégája köszöntötte szívélyesen, hogy gratuláljanak neki, elismerésüket fejezzék ki, esetleg sok sikert kívánjanak tervei megvalósításához. Egymást lökdösve, sorra landoltak asztalán a megbűvölt papírrepülők, és Gilbert is egy halom borítékot helyezett asztalára.

Ana boldogan olvasgatta a kedves leveleket, amiket majd a nap végén kívánt megválaszolni, és azokkal, akik személyesen keresték fel, szívesen elbeszélgetett a projektről. Az egyik ilyen látogató nem volt más, mint családja régi barátja, egyben Ana egyik példaképe, Amelia Bones.

A Varázsbűn-üldözési főosztály vezetője szigorú, tekintélyt parancsoló külsejű nő volt, de aki jobban ismerte őt, az tudta, hogy Amelia, azon kívül, hogy páratlan tehetségű boszorkány, végtelenül kedves és igazságos. Dél lévén, úgy határoztak, hogy társalgásukat egy Abszol úti étteremben folytatják, és miután lefutották a kötelező udvariassági köröket, Ana eldöntötte, ha már úgyis az Uniós tervezetről beszélnek, puhatolózik kicsit Ameliánál, ő hogyan áll Tudjukki visszatérésének kérdéséhez. Ehhez jó apropóul szolgált, az aurorállomány átvezényelhetőségét érintő pont a tervezetben.

- Tudod, Amelia, nem véletlenül került napirendre az országok közti auror átirányíthatóság a tervezetbe. Ennek a kivitelezésén töröm a fejem állandóan. Hogy hogyan lehetne mielőbb meglépni, mivel szárnyra kaptak bizonyos hírek. - Ana szájához emelte vizespoharát, és feszülten figyelte a vele szemben ülő nőt. Abban az egyben biztos volt, hogy Amelia nem árulná el őt akkor sem, ha nem értene egyet álláspontjával.

- Vagy úgy - mondta a boszorkány és ivott ő is egy kortyot. - Nos, azt gondolom, hogy valóban van félnivalónk. - Anának nagy kő esett le a szívéről. Amelia körbenézett, és fojtott hangon folytatta. - Jól ismerem Dumbledore-t és Caramelt is. Nincs okom feltételezni, hogy Dumbledore csak egy kitalált mesével akarná leváltatni Caramelt. Egyrészt, mert nem ezek az eszközei, másrészt, mert ha akart volna, már rég mágiaügyi miniszter lehetne.

- Ugyan ezt gondolom. - Ana előrébb hajolt, és ő is suttogóra fogta. - Baj közeleg, Amelia, és az emberek még csak nem is sejtik. Cornelius a tagadással mindenkit veszélybe sodor.

- Tudom, és a magam részéről mindent megteszek, hogy minél több ember elhiggye, hogy valóság, ami történik. De nekünk, minisztériumi dolgozóknak óvatosnak kell lennünk.

- Igen. Nem is hoztam volna ezt szóba akárki előtt. Tudtam, hogy te egy ép és felelős gondolkodású nő vagy, már gyerekkoromban is felnéztem rád ez miatt.

Ana szívből örült Amelia hozzáállásának, bárcsak a szülei is ilyen belátóak lennének!
A két boszorkány ráérősen fogyasztotta el az ebédjét, közben alaposan átrágták magukat a projekt ide vonatkozó részletein, majd együtt tértek vissza a Minisztériumba.

Időközben asztalán megduplázódott a levélhalom, és alighogy leült folytatni a munkát, máris újra kopogtattak irodája ajtaján.

- Szabad - kiáltott, mire az ajtó kinyílt és egy magas, középkorú, büszke tekintetű férfi állt előtte. Tejfelszőke haja a válla alá lógott, és az arcán elterülő nyájas mosollyal üdvözölte őt.

- Miss Drops. Micsoda öröm, hogy megismerhetem. Lucius Malfoy vagyok - mondta, és a boszorkány felé nyújtotta kezét.

Ana időben felismerte a varázslót, ennek volt köszönhető, hogy meg tudta őrizni hidegvérét.