Szabadíts fel! (Sirius Black ff.) ☆BEFEJEZETT☆

25. fejezet: A pályaudvaron

Ana minden haragját a tengerparti homokon vezette le. Pálcájával hatalmas robbanásokat idézett elő a homokos talajon, s a szél csak sodorta magával a könnyű szemcséket. Ana maga is tetőtől talpig homoban úszott, de nem érdekelte. Haragja Sirius iránt teljesen kitöltötte a testét, úgy érezte, már sohasem fog megnyugodni. Mikor a robbantgatás nem elégítette ki többé, a földre hajította talárját és belevetette magát a hideg tengerbe. Hagyta, hogy a hullámok ide-oda dobálják a testét, az sem zavarta igazán, ha olykor akaratlanul nyelt a sós tengervízből, ami végigmarta a torkát. A hullámokon lovagolva újra és újra lejátszotta az aznapi veszekedését Siriusszal. Még soha senki nem hozta így ki a sodrából. Soha senki nem váltott még ki belőle ilyen indulatokat. Könnyei a tengerbe vesztek, nem hitte el, hogy nem tudta türtőztetni magát, hogy felült a provokációnak, és olyanokat vágot Sirius fejéhez, amivel tudta, megbánthatja. Ostoba volt, mérhetetlenül ostoba, egy szánalmas bolond.
Alig huszonnégy órája még ő volt a legboldogabb nő a világon, most pedig a pokolba kívánja magát, és részben Siriust is. Megalázottnak érezte magát szavai által, és a keserűség, ami a lelkében tombolt nem akart alábbhagyni.

Próbált bűnbakot találni a történtekre, hogy önmagát és Siriust felmentse. Először Marcus Bonest okolta mindenért, hiszen, ha ő nincs, most valószínűleg egy szenvedélyes és  vidám éjszakát töltene együtt Siriusszal. De Marcus Bonesnak pont őt, Anát kellett kinéznie magának, miközben csinosabbnál csinosabb lányok versengenek a kegyeiért. Ő, Ana pedig csak egyvalakit akar, egyetlen egy férfi érdekli a világon, s ő most Marcus miatt fényévekre került tőle. Persze mélyen legbelül tudta, hogy nem az auror tehet a dolgok alakulásáról, de könnyebb volt mást hibáztatni. Ana életében először nem akarta vállalni a teljes felelősséget tetteiért. Tudta, hogy hibázott abban, hogy nem közölte Siriusszal a Marcusszal megbeszélt találkozót, de ha az adonisz nem nyomul olyan kitartóan egy hónapon keresztül, már azt is rég elfelejtette volna, hogy létezik. Marcus után apjára gondolt, és iránta is fellángolt a dühe, amiért az meghívta őt hozzájuk bemutatni neki. Mégis mit képzelt az apja, mikor úgy döntött, hogy majd ő talál párt a lányának? Bosszankodott még egy darabig, amikor aztán bevallotta magának, hogy a jelenlegi helyzetért senki más nem hibás, csakis ő és Sirius, és a felismerés ólomsúlyként nehezedett a lelkére. Talán nem lennének ők olyan jó páros, mint ahogyan azt elképzelte. Két ember, aki ilyen szinten tud a másik lelkébe tiporni, hogy is tudná hosszú távon elviselni egymást. Ki kéne vernie a fejéből a férfit, csak azt nem tudta, hogyan. Úgy érezte, bármit is mondott, vagy tett a varázsló, a szívéből nem tudná őt kitépni soha.

Ana szomorúan úszott ki a partra, összeszedte ruháit, és elindult a háza felé. A horizonton az égbolt már világosodni látszott, de a lány nem érezte fáradtnak magát. Ahhoz túlságosan intenzíven élt benne az előző éjszaka, nem tudta, mikor fogja túltenni rajta magát.

Hazaérve lezuhanyozott, alaposan lemosva hajáról és testéről a tenger sóját, ami bőréhez tapadt. Maradt még nagyjából két órája, hogy elkészüljön mielőtt találkozik Marcussal a Wellington téren. Nem vitte igazán túlzásba a készülődést, farmerbe és pólóba bújt, amire pedig egy vékony pulóvert vett fel. Lábára tornacipőt, fejére baseball sapkát húzott, nyakába pedig vékony sálat kötött. Felvette napszemüvegét, és hét előtt fél órával már a megbeszélt helyen is volt.

Míg Marcusra várakozott, körbesétálta a helyet. Vasárnap reggel lévén, alig lézengtek a téren, ami a King's Crosstól pár utcára kelet felé helyezkedett el. Pár mugli kutyát sétáltatott, senki sem nézett rá, Anára. Bánata mellé, most a magány érzete is társult. Hiába voltak barátai, azt, ami éppen a lelkében zajlott senkivel sem beszélhette meg. Még Meredithnek sem mondhatta el, hogy annyi idő után végre szerelmes valakibe, de az egész olyan reménytelennek tűnik. Senki vigasztaló szavára nem számíthatott, pedig milyen szívesen hallotta volna valakitől, hogy nincs minden veszve.
Magát átölelve állt meg az egyik pad előtt, és a galambokat nézegette, akik körbe-körbe szökdécselték a teret, annak reményében, hogy valami finom falatot találnak elhagyva a földön.