Szabadíts fel! (Sirius Black ff.) ☆BEFEJEZETT☆

48. fejezet: Szeretet

Ana érezte, hogy a férfi megtántorodik nekiütköző súlya alatt. Karja Sirius nyaka köré fonódott, arcát a fekete, selymes hajba temette megfeledkezve minden másról, ami körülvette őket. Eltévedt vitorlás volt ő, akit a zord szelek messzire sodortak a kikötőtől, ami a biztonságot nyújtotta, de most egy pillanatra mégis újra otthont adott neki. Ugyanis az egész nem tartott tovább pár pillanatnál. Sirius határozottan nyúlt hóna alá, hogy megszakítva az ölelést, maga elé helyezze őt. Kicsusszantak Ana ujjai közül a sötét tincsek, keze a varázsló vállán állapodott meg. Nem bírta elereszteni őt.

- Mi a francot keresel itt, Ana? - hangjából kiszűrődő közömbösség nyílvesszőként hatolt Ana szívébe, mégsem hibáztathatta érte a varázslót.

Felnézett Siriusra, ha hangja nem is, szeme azért elárulta, nem múlt el iránta minden érzelem. A felismerés egyszerre volt édes és savanyú, egyszerre melengette meg szívét és mart bele vérző árkokat. A varázsló haja hosszabb volt, mint mikor utoljára látta, az túlnőtt már vállán is, Ana pedig szívesen simította volna azt Sirius füle mögé.

- Te mit keresel itt? - kérdezett vissza, szemét le sem véve a férfiról. Ajkaira tévedt pillantása, a vágy, hogy újra csókolhassa őket, őrjítő kegyetlenséggel fészkelte be magát bőre alá.

Sirius nem válaszolt, helyette elnézett Ana feje felett, ő pedig látta azt a másodpercnyi rémületet kiülni a férfi arcára, amit jól megvilágított a fák ágai között átszűrődő telihold. A felismeréstől Ana lába a földbe gyökerezett, pedig az egyhelyben állás volt a lehető legrosszabb, amit csak tehetett ebben a helyzetben.

- Fuss - lökte meg Sirius a vállát, ő maga pedig átváltozott medve méretű kutyává.

Vérszomjas farkasüvöltés rezegtette meg a fák ágait, még a kavicsok is remegtek belé, a legkétségbeejtőbb felfedezés mégis az volt, hogy az ordítás túl közelről hallatszott. Ana hátrafordulva látta meg a termetes ragadozót, aki fenyegetően vicsorgott párosukra. Sose látott még vérfarkast azelőtt, és nem is nagyon igyekezett jobban megnézni azt magának. Sirius orrával bökte meg őt újra, hogy mozduljon végre. Nekiiramodott, úgy rohant, hogyha egy Tűzvillámot nem is, de egy Nimbusz kétezrest egészen biztosan lehagyott volna. Legalábbis szerette volna ezt gondolni.

A szívébe költöző iszonytató rettegés elnyomta az erdei növényzet okozta fizikai fájdalmat; ruháját tépték a bokrok ágai, a gallyak szúrós vesszőként hasították fel arcbőrét. Nem tudta megállni, hogy újra és újra hátra ne pillantson. Pár méter után azonban aggodalma Siriusért merev görcsbe rántotta izmait, megállásra kényszerítve őt. A síri csend egyenesen fülsértően hatott, nem hallott mást, csak zakatoló szívét, ahogy az az ereibe pumpálja a vért. Kitágult pupillákkal meredt a borzongató sötétségbe. Pulóvere ujjába törölte le arcáról az izzadtsággal vegyített vércseppeket, remélve, ez a kis vér nem vonzza jobban hozzá a többi vérfarkast. Csak akkor kapott észbe, mikor a csendet dobogó léptek és hangos lihegés törte meg. Óriási fekete foltként közeledett felé a kutya, de ezüstösen derengett fel az őt üldöző vérfarkas is. Ana nem tudta eldönteni, ki kerget kit, talán Sirius a vérfarkast.

Ana újra szaladni kezdett, lába azonban beleakadt egy, a földből kiálló, vastag gyökérbe, és ő arccal előre elterült az avarban. Érezte, ahogy bokája oldalra bicsaklik, a belenyilalló éles fájdalomtól felsikoltott, de a következő pillanatban már mégis négykézlábra vergődte magát, majd a kínnal mit sem törődve botorkált tovább előre.

Ana szeme sarkából látta az ezüstös pacát, amint közeledve egyre csak nő, morgása, félelemmel kísérve fülén keresztül furakodott be minden sejtjébe. Csak ment tovább rendületlenül, előbb, hangos és vérszomjas morgások, állkapcsok erőteljes csattanása, majd szívszorító nyüszítés hangja késztette újbóli megállásra.