Szabadíts fel! (Sirius Black ff.) ☆BEFEJEZETT☆

27. fejezet: Kellemetlen csók

Ana rettegéssel a szívében húzódott vissza a sírkő mögé. Hátbatámadták! Hogy kerültek ezek ide!? - lett rajta úrrá a pánik, de tudta, hogy össze kell szednie magát és hideg fejjel kell gondolkodnia, különben... Megrázta a fejét, erre nem is akart gondolni. Újra kilesett a sírkő mögül, ahonnan eddig a Siriust figyelte.

Két sötét alak sziluettjét látta közeledni Sirius felé. Az egyik hátára fordította a varázslót, valamit motyogott felette, míg a másik valószínűleg harmadik társuk segítségére sietett. Fojtott hangú beszélgetésbe kezdtek, amiből Ana egy szót sem értett. Szerencséjére eszébe jutott, hogy két napja vett a Weasley ikrektől egy telefület. Hangtalanul turkálni kezdett táskájában, míg meg nem találta a hússzínű köteget. Eldobni nem merte, nehogy meghallják puffanását, így lebegtető bűbájjal óvatosan közelebb varázsolta a telefület a támadókhoz. Kezében annyira remegett a pálca, hogy alig sikerült kivitelezni a műveletet. Ne most, Ana! Ne pánikolj, Sirius élete lehet a tét! Próbálta magát nyugtatni, nem túl nagy sikerrel. Mire a telefület a kellő helyre irányította, már mindhárom alak Sirius felett állt.

- Nem hittem volna, hogy Black ennyire ostoba, hogy pont idejön. - motyogta egy mély férfihang. - Ráadásul az után, hogy reggel megmutatkozott a pályaudvaron kutya képében. Még jó, hogy a fiaddal kiszúrtátok.

- Valóban. Két éve sikeresen bujkál a Minisztérium elől, erre egy napon belül két ilyen szarvashibát vét. - Anának ez a hang borzasztóan ismerős volt, de egyelőre nem jött rá, ki lehet az. - Add a pálcáját! Elteszem.

- Biztos, hogy ő az?- kérdezte a harmadik, akit Sirius először ártalmatlanított.

- Ki más üldögélne itt Potterék sírjánál ennyi ideig? Ráadásul itt motyogott hozzájuk egész végig, mint valami eszelős! Hiába, az Azkaban, az Azkaban. Valamennyire mégiscsak megőrült ez is.

- Mi legyen vele? Megöljük?

- Merlinre, dehogy! - mondta az ismerős hang. - Hol voltál mikor Blackről volt szó!? A Nagyúrnak kell Black. Ha ő nála van, úgy rángathatja Harry Pottert, ahogy csak akarja. De a Nagyúr most házon kívül van. Keresi a megoldást a jóslat problémára.

- Akkor vigyük hozzátok, Lucius.

- Nem lehet! Narcissa minden évben, mikor Draco visszamegy a Roxfortba, fogadást tart a többi unatkozó boszorkánynak. - A férfi ezt kissé gúnyosan mondta. - Így vezeti le a feszültséget, hogy nem látja a fiát hónapokig. Ma este tele a ház. Nem tudjuk észrevétlenül becsempészni Blackket. - Ana, Narcissa nevének említésekor jött rá, hogy a három támadó egyike nem más, mint Lucius Malfoy.

- Tudom már! - szólalt meg a mély hangú ismét. Hangjában színtiszta gonoszság csendült. - Vigyük Blacket ide a Potter házba. Ismerős környezetben eljátszunk vele egy kicsit. Utána idehívjuk a Nagyurat.

- Rendben - szólalt meg Malfoy. - Macnair, te menj előre, és készítsd elő a terepet a Potter házban. Avery, te meg menj, és kerítsd elő Féregfarkat. Ő biztosan meg tudja mondani, hogy ez Black-e, vagy sem, mielőtt szólítjuk a Nagyurat. Semmit sem bízhatunk a véletlenre.

Féregfark említésére Ana gyomra még nagyobb görcsbe rándult. Az igazi tömeggyilkost idehozzák. A bosszú halvány reménye egy pillanatra fellángolt lelkében, de gyorsan elhessegette. Most Siriusra kell koncentrálnia, hogy őt kiszabadítsa sértetlenül.

- Minek nekünk ide az a féleszű! Egy kis cruciatus, vagy egy kis legilimencia, és eldalolja szépen ő maga, hogy kicsoda. Egyébként meg, biztos vagyok benne, hogy ez itt Black!

- Először is, ha igaz, amit Blackről mondanak, akkor nem biztos, hogy a kettő közül bármelyik segít. Másodszor pedig, több szem, többet lát. Harmadszor meg, az is lehet, hogy ez egy csapda, és ez itt nem is Black, csak valaki az ő alakjában!