Szabadíts fel! (Sirius Black ff.) ☆BEFEJEZETT☆

Epilógus

Voldemort tombolt az újabb kudarctól, és a szalon mályvaszín berendezésén vezette le haragját. Egy vénember és egy ostoba kölyök járt túl az eszén már megint. Nem is akarta tudni, hányadjára, mert ha megszámolja magában az eseteket, egészen biztosan megöli ezt a két nőt is a szobában. Nem volt elég, hogy a jóslat elveszett, Harry Potter pedig ismét életben maradt, még pokoli kínokat is szerzett neki, ami tán a tizenöt évvel ezelőttinél is rémesebb volt.

Milliónyi ablakszilánk csapódott a falakon lógó festményekbe, azok rettegő lakói sikítoztak a rémülettől. Hiába akartak szomszédos festményekbe átsuhanni, a Nagyúr haragjától ott sem lehettek biztonságban. Ő senkit sem kímélt.

Úgy szorította pálcáját, majd' széttörte azt pókujjai között, vörös szemében a pupilla szinte teljesen eltűnt. Voldemort dühe annyira elhatalmasodott, hogy a sarokban kuporgó két nő biztosra vette, szemével gyilkolni tudna, ők pedig egészen biztosan áldozatul esnek pillantásának. Voldemort egy másodpercre abbahagyta a szalon elleni merénylet kivitelezését, és körbehordozta tekintetét a helyiségen. Semmi nem maradt a helyén vagy maradt épen, Voldemort mégsem érezte úgy, hogy a feldúlt szoba halványan is tükrözné lelkiállapotát. Sosem akarta még ennyire holtan tudni Dumbledore-t és a fiút. És ha mindez nem lenne elég, már a Minisztérium is elismeri visszatértét. Az ostoba halálfalói elszúrtak mindent.

Felüvöltött dühében, iszonytató ordítására talán még a holtak is felébredtek. Remegtek a falak, a mennyezetről alálógó csillár még ép darabjai a festmények mellett végezték a padlón, azok csilingelve törtek apró darabokra.

- Félkegyelműekkel vagyok körülvéve - mondta inkább csak magának. Lehorgasztott fejjel feszülten állt a szoba közepén gyorsan fel-alá járó mellkasa elárulta, még nem nyugodott meg. - Narcissa, Bella! - üvöltötte jeges, fenyegető hangon.

Neveiknek említésére a két nővér egymásra nézett, Bella jobban palástolta rettegését, vagy talán egyáltalán nem is félt, míg Narcissa majd' összeesett félelmében. Nem magát féltette, hanem Dracót Voldemort haragjától. A nagyúr biztosan őt büntetné az apja hibájáért.

- Kegyelmes úr - szólalt meg Bellatrix, hangjában egy szemernyi félelem sem érződött.

- Nagyuram - nyöszörögte Narcissa is. A két nővér kilépett a sarokból, és közelebb araszoltak Voldemorthoz, aki még mindig háttal állt nekik, ám abban a pillanatban felemelte fejét.

- Áruljátok el - kezdte immár nyugodt hangon, ami csak még félelmetesebben hatott, mint dühe, és amitől a két nőnek a hideg futkosott a hátán. - Olyan nehéz feladatokat osztogatok, amiket ennyire lehetetlen teljesíteni?

- Nem, Nagyúr - kezdte Bella, de Voldemort elnémította. Úgy tűnt, kérdésére mégsem vár választ.

- Olyan bonyolult feladatokat osztogatok én, amit egy csapat meglett, tapasztalt férfi sem tud elvégezni?

Voldemort lassan fordult meg, talpa alatt fenyegetően reccsentek meg a szilánkok. Narcissa nem tudta rejtegetni halálfélelmét, keze remegett, szíve kiugrani készült mellkasából. Ahogy Voldemort szembe került vele, rögvest a lába elé vette magát.

- Kérlek, Nagyúr, légy kegyelmes! - zokogta. - Lucius hibázott, de mindig hű szolgád volt...

- Hű szolga! - nevetett fel Voldemort, csontig hatoló rémületbe ejtve az előtte térdepelő asszonyt. - Egyszer már megbocsátottam a férjed hűtlenségét Narcissa. Olcsón megúszta ő is, és mindenki más is - sziszegte mézes-mázosan, amitől a nőt még jobban gúzsba kötötte a félelem. - De ezért a hibáért kamatostul megfizet, és már tudom is, hogyan.