The Sinner [YoonKook]

Pulcsi | 18

YoonGi | november 2

A reggelit csendben fogyasztottam el egyedül. Hallottam, hogy lassan a házban lakók is felkellnek és elindulnak erre-arra, illetve kiabálnak ha nem találnak valamit, ami megmosolyogtatott. Sokszor kívántam s álmodoztam arról, hogy egyszer nekem is ilyen társaságom lesz, vagy legalábbis hasonló, mégis én voltam az aki mindenkit ellökött maga mellől és egyedül maradt. Hiszen jobb az, ha előbb kizárom őket az életemből mint sem fájdalmat okozzanak nekem azért mert naív voltam.

Nem mindig gondolkodtam így viszont az élet megtanította, hogy jobb félni mint megijedni.

A ruhákat megfordítottam, de a pulcsival egyeltalán nem volt szerencsém. A nadrágom elèg jól megszáradt viszont kérnem kell valakitől pulcsit, hiszen fél óra gyalog, ebben a hidegben nem lenne kellemes. Sőt, biztos vagyok benne, hogy megfáznék. Hiàba van az a kabát amit úgy kaptam, a hajnali kiruccanásom során tapasztaltam, hogy egyeltalán nem volt elég. Ha kérek valakitől pulcsit akkor adni fognak? Nem mérgesek rám?

Lassan elmosogattam, s elpakoltam magam után. A maradèk sushit eltettem, majd felvettem a nadrágot és újabb ruha darabot tettem a fűtő testre, hogy gyorsabban száradjanak majd a ruhák. Majd az egyetem után leszedem őket.

Elpakoltam egy kèt egyetemi cuccot, majd körbe pillantva, eltettem a kabát zsebébe a pénztárcát és a telefonomat a töltővel együtt, hiszen az egyetemi előadások után megyek az irodába, onnan pedig a kávézóba majd ha szerencsém van akkor vissza az irodába, hogy tovább tanuljak s bepótoljak mindent. Nagyon nem egyszerű mindent össze egyeztetni de meg kell tennem. Sajnos nem vagyok olyan könnyű helyzetben, hogy megengedhessem magamnak azt, hogy lazítsak.

Szívesen ott is éjszakáznék de nem biztos, hogy jó ötlet. Nem valami biztonságos hely. Plusz nem hiszem, hogy szívesen látnának ott vagy kényelmes lenne ott éjszakázni. A környék pedig egyeltalán nem biztonságos viszont olcsó, így csak ritkán maradok ott sötétedés után, későig.

Amint össze kapartam magamat, felvettem a bakancsomat is, majd a kulcsot kihúztam a zàrból és a garázsba léptem. Bezártam a lakásomat majd bementem a házba, ahol pontosan szembe talàltam magam Seoyun-nal. Csodálatosan indul a napom, és biztos vagyok benne, hogy a nap további része is így fog folytatódni. Mèlyen szemeibe néztem, nem szakítottam meg a kontaktust, hiszen ezzel azt mutatnám, hogy gyenge vagyok. Ami nem igaz, vagyis félig meddig de ez egy apró tény amit el kell engedni. Főleg azok után, hogy 10 évig hazudott a szemembe s azt várja el tőlem, hogy ugyan úgy kezeljem. Sajnos az emlékekre ugyan úgy előjött a dühöm, és képtelen vagyok már rá úgy nézni, mintha a testvérem lenne. A Testvérek nem hazudnak egymásnak. A Testvérek nem bántják egymást. A Testvérek mindig ott vannak egymásnak. Na ebből egyik sem történt meg, szóval el is felejthet engem. Még akkor is ha ez azt jelenti, hogy végleg egyedül maradok.

Inkább maradok végleg egyedül mint sem folyamatosan hazudjanak nekem, akár az érdekemben akár nem. Nem szeretem a hazudozást.

-Seoyun mi tart ennyi ideig? - hallom meg Jimin hangját majd az apró lépteket, s végül Jimin is beesik a látószögembe, aki teljesen lemerevedve bámul minket. Lassan rá vezetem tekintetemet, szemei tànyér méretűek, húsos ajkai elnyíltak egymástól, és csak bámult rám. Mintha szellemet láttak volna. Pedig nem nézek ki olyan rosszul, kicsit beesett az arcom és sápadt vagyok de semmi több.

-Csak egy pulcsit akartam kölcsön kérni. - szólaltam meg rekedtes hangomon, mire Jimin arcán újra a döbbenet vette át a helyét én pedig össze húzva szemöldökömet néztem rájuk furán. Percekkel később pedig rájöttem, hogy választ nem fogok találni itt a kérdésemre. Nagyot sóhajtva kerültem ki őket, hogy a konyhába menjek ahol a többi jó madár volt. Kezeimmel rátámaszkodtam az asztalra. Velem szemben Jeon volt én pedig mélyen szemeibe néztem aki szintén lesokkolódott először.