Út a boldogság felé (Lando Norris fanfiction)

24. Fejezet

Lando szemszöge

Egy ismeretlen eredetű érzés kezdett el bennem kavarogni, ami a torkomban kezdődött és a gyomromban végződött. Ahogy hátulról megpillantottam az ismerős alakját és az ébenfekete haját a gyomrom ugrott egy hatalmasat. A szívem elszorult, mintha egy kést döftek volna belé, a torkom kiszáradt és a szavak nem bírták elhagyni a számat. A tekintete pedig, ahogy a szemembe nézett pedig egy gubót tett az egész belsőmre. Nem tudtam mi tévő legyek. Char enyhén fél oldalasan elém állt, hogy az érkező csapásokat felfogja. Megmerevedtem, mint egy szobor, amire egy lágy mosoly jelent meg az arcán.
- Így kell köszönteni egy rég látott barátot? – kérdezte
- Hogy kerülsz ide? – nézett rá kimérten Char
- Az unokaöcsémet kísértem el. A Ferrari pilótanevelő programjában vesz részt. Úgy tudom a te autódat fogja tesztelni. – emelte rám a tekintetét
- James az unokatestvéred? – érdeklődtem
- Igen. Nem emlékszel rá? Igaz akkor még csak tíz éves volt, amikor utoljára találkoztatok.
Az emlékeimben felszínre tört egy sötétbarna hajú barna tekintetű fiú, akivel autóversenyeket néztem. A vezetéknevét rég elfeledtem, így nem is sejtettem, hogy korábbról ismerem.
- Sokszor néztétek együtt a versenyeket és a gokartpályára is kivitted. – próbálta feleleveníteni az emlékeim.
- Halványan dereng valami. – morogtam magam elé, amire beletúrt a hajába és meglebegtette.
Ismertem minden mozdulatát. Hiszen régen rengeteg időt töltöttünk együtt. A kezére siklott a tekintetem és láttam, hogy nem visel gyűrűt.
- Char magunkra hagynál minket? – fordult a barátom felé, miközben meglebegtette a szempilláit
- Nem tartom jó ötletnek. – karolta át a vállam Char
- Csak beszélni szeretnék vele. – lépett közelebb felénk – Sétálhatnánk a bokszban. – ajánlotta fel
- Rendben. – vágtam rá gondolkodás nélkül
- Lan, jól meggondoltad? – nézett rám hitetlenkedve Char – A sajtó...
- Ha sétálunk és beszélgetünk még nem lesz abból címlapsztori. – magyaráztam neki nyugodtan
- Rendben. – tette a vállamra a kezét és a fülemhez hajolt – Jól gondold meg mit csinálsz és mondasz! Ne engedd, hogy az elmédbe férkőzzön!
Halványan bólintottam és elindultam kifelé a bokszból a park felé.

Szorosan mellettem sétált, közben a karja az enyémhez ért nem túl feltűnően. Igyekeztem tőle a pár lépés távolságot megtartani, de ő mindig közelebb jött hozzám. A Mercedes boksz mellett elsétálva Esteban meglepett arckifejezésével néztem farkasszemet.
- Ő meg mit keress itt? – hallottam fél füllel a kérdését
- Az unokaöccse a pilótanevelő programunkban vesz részt. – válaszolta neki Char, aki biztosan pár lépés távolságból követett minket.
- Fenébe!
- Káprázik a szemem? – kiáltotta meglepetten Carlos a srácoknak
- Nem és úgy érzem ebből még baj lesz... - nem hallottam tovább Char szavait, mivel egy turistacsoport sétált el mellettünk.

Beértünk a büfék környékére majd leültünk egy padra. A hajamba túrtam majd a tekintetemet ráemeltem. Az arcán zavartságot véltem felfedezni. A jobb kezére siklott a tekintetem ismét, amin nem viselt semmilyen ékszert.
- Hol van a gyűrűd? – érdeklődtem
- Egy éve elváltunk. – felelte színtelen hangon
- Sajnálom. Azt hittem boldog leszel mellette.
- Furcsa, hogy pont te mondod. – húzta meg a száját
- Nem tudom, mire célzol?
- Mikor megnyerted a világbajnokságot nem nagyon érdekelt, hogy van-e valakim. – felelte felháborodottan
- Úgy emlékszem te másztál rám és nem fordítva. – gondoltam vissza arra a bristoli napra, amikor összefutottunk a szülővárosunkban. Éppen egy hónapja nyertem meg a világbajnokságot és a téli szünetem pár szabadnapját a szüleimnél töltöttem. A városban sétálgattam, mikor összefutottunk. Régi jó barátokként üdvözöltük egymást, majd beültünk egy kávézóba forró csokizni. Önfeledten trécselgettünk majd a vágy felizzott közöttünk és a lakásán kötöttünk ki. Nekem akkor nem volt senkim, ő pedig jegyes menyasszony volt, amit később árult el. Ő kezdeményezte a románcot egy csókkal, amit a kávézó szűk folyosóján váltottunk és meg sem álltunk az ágyig, mint sok ezer alkalommal.
- Te pedig nem visszakoztál.
- Azt kellett volna? – kérdeztem meglepetten
- Tönkrement a házasságom Lan!
- És én vagyok ezért a felelős? – érdeklődtem felháborodottan
- Azt ketten szúrtuk el Roberttel. – mondta lágyan
- Gondolom nem erről akartál velem beszélni. – néztem a szemébe
- Nem. Van oka, hogy elkísértem Jamest a tesztelésre. – kezdett bele
- Sejtettem. Még pedig?
- Sokszor jártál mostanában az eszemben.
- Komoly barátnőm van, akit a terveim szerint nemsokára el fogok jegyezni és ebben senki nem fog meggátolni. Még te sem! – néztem határozottan a szemébe
- Tudom Jemma, akivel lassan két éve vagytok együtt. – állta a tekintetem
- Igen. – bólintottam megerősítésképpen
- Én nem jártam az eszedben? – fogta meg a kezem, amit pár másodperccel később elhúztam
- Régen nagyon sokat. Sokáig úgy gondoltam hatalmas hibát követtem el, hogy elengedtelek. Évekig nem bírtam tovább lépni. Hét év elteltével lett csak komoly barátnőm.
- Akkor abban egyetértünk, hogy mély nyomot hagytunk egymásban. – jelent meg egy halvány mosoly a szája szélében
- Igen. – hajtottam le a fejem
- Te voltál az első szerelmem. – nézett rám csillogó tekintettel – És ezt sosem fogom elfelejteni.
- Fiatalok voltunk. Egymás mellett nőttünk fel.
- Igen. Hisz tizenötévesek voltunk, mikor összejöttünk.
- Úristen, de rég is volt. – nevettem fel, amihez ő is csatlakozott
Nem tudtam, milyen játékot űz velem, de zavarban éreztem magam mellette. Ahogy végigjárattam a tekintetem a testén eszembe jutott, hogy milyen sok mindent műveltem vele. Az eltelt három évben az alakja még formásabb lett. A mellei teltebbek, a bőre pedig feszes. Régebben volt rajta pár kiló felesleg, ami sosem zavart, de az is eltűnt.
- Érzem, hogy reagál még mindig rám a tested. – simított végig a nyakán.
A mozdulatát a szememmel követtem és hatalmasat nyeltem. Mindenki számára, aki megtapasztalta már a szerelmet van egy személy, aki olyan volt számára, mint a drog. Nekem ez ő volt. Együtt tapasztaltuk meg mindent fiatalkorunkban és a kapcsolatunkat a testiség szőtte át. A lelki tényezők másodlagosak voltak és mindig háttérbe szorultak. Több év elteltével, ahogy megkomolyodtam nem is értem, hogy tudtunk öt évig együtt lenni.