Út a boldogság felé (Lando Norris fanfiction)

32. Fejezet

Lando szemszöge Pár hónappal később 2029. december 18. 

A fiúkkal szimulátoros délutánt tartottunk. A hangulat teljesen a tetőfokára hágott. Sokat bolondoztunk. Esteban kamerán keresztül megmutatta a négy hónapos kisfiát, aki igazi vasgyúró volt.
- Milyen baba? – kérdezte tőle Dan
- Nem panaszkodhatok. Este csak egyszer szokott felkelni etetéskor. – magyarázta büszkén és visszaadta a feleségének a kicsit
- Mázlista. Chris az első fél évet szinte végig ordította. Jessica totál kimerült mellette. Én csak az első két hónapban tudtam mellette lenni teljes bedobással. Most meg már azt szajkózza mindig mikor megyünk a gokartpályára. Nagyon eleven kölyök. – nevetett fel Dan
- Nem terveztetek sose másodikat? – kérdezte tőle Carlos
- Nem. Most meg már öreg vagyok hozzá. – túrt bele a hajába
- Negyven éves vagy haver. – nevetett fel Char
- Épp elég! Jess harmincöt, így biztosan megterhelőbb lenne neki egy babát kihordani. Ams, hogy viseli a terhességet?
- Bármelyik pillanatban szülhet igazából. Nem is merek itthonról kimozdulni. Lanék szoktak beugrani vagy anyumék. Bevásárolni is csak a sarki közértbe járok. – nevetett fel
- Nem akarsz úgy járni, mint Luckassal mi? – kérdezte mosolyogva Carlos
- Futam közben biztos nem kell kiállnom. – túrt bele a hajába – Na itt van az emlegetett kismama. Minden rendben életem? – fordult felé
- Persze, csak görcseim vannak, így gondoltam sétálgatok. Sziasztok srácok! – intett a kamerába
- Helló Ams! – vigyorogtam
- Szia Amy! – intett neki Carlos
- Jó nagy hasad van művésznő. Jól vagytok? – kérdezte tőle Dan
- Körülményekhez képest remekül. – nevetett fel
- Van valami gond? – faggatta az ausztrál
- Luck picit nyűgös. Túlhajtotta magát és alig akart elaludni. Anyud lefektette. – fordult Char felé
- Mi lenne velünk nélküle? – nevetett fel
- Nehezen boldogulnánk az biztos. – simított végig a hátán – Eso, hogy van Dante?
- Éppen alszik. Evett és kidőlt a kis vasgyúró. – jelent meg egy büszke mosoly az arcán
- Hozzak valamit a konyhából? – fordult a férje felé
- Ásványvizet.
- Oké. – csókolta meg
- Indítjuk a következő kört? – érdeklődte Carlos
- Persze. – vágtam rá és beállítottam a pályát – Monza. – közöltem a többiekkel
- Felvágósok! – nevetett fel Eso
- Nem is tudom, ki a Le Castellet specialista? – kérdeztem tőle vigyorogva
- Hazai pálya, de akkor is Bahrein a kedvencem. – nyalta meg a száját
- Dan milyen autóval jössz?
- Maradok a régi megszokott Mclarennél. – vigyorgott
- Jó választás. – helyeselte Carlos
- Bocs srácok mennem kell! – kiáltotta Char és felugrott a szimulátor székből
- Ennek meg mi baja? – kérdezte Carlos
- Jön a baba. – vigyorgott Eso
- Clairita! Ó, drága Clairita! – énekelte Dan
- Szépséges Clairita. – folytattam
- Bolondok vagytok. – nevetett fel Carlos
- A kamerát elfelejtette kikapcsolni. – jegyezte meg Dan
- Hátha hallunk valamit. – hallgattunk el a srácokkal

- Nem viheted a F100-sal! – kiabálta Char édesanyja
- Akkor, hogy vigyem kórházba? – kérdezte tőle idegesen Char
- Vidd a Suvot!
- A cégnél hagytam. –  hadarta Amy
- Nincs más választás anya! – akadékoskodott
- Nem érdekel semmi csak induljunk már! – nyögte Amy
Kezembe vettem a telefonom és intettem a srácoknak.
- Kilépek. Elviszem őket a kórházba. – magyaráztam neki
- Hajrá keresztapuka! – kiáltotta Dan
Vigyorogva intettem nekik majd írtam egy üzenetet Jemmának, hogy kórházba viszem Charékat, mert Amy szül. Tárcsáztam a legjobb barátomat, miközben kinyitottam a Ferrari Suvomat.
- Tíz perc és ott vagyok!
- A Suvval gyere!
- Sejtettem. Mondtam, hogy kérjél egy másikat! – korholtam le
- Mondtad, mondtad.
- Úton vagyok. – nyomtam ki a telefont

Sebességbe raktam a kocsit, majd elindultam Charék lakásához. Gyors hajtást kockáztatva vágtam át a városi forgalmon. A járda mellett megálltam majd Char besegítette Amyt a hátsó ülésre, majd előredobta a táskáját és beült a felesége mellé.
- Basszus! – nyögte Amy
- Kibírod a kórházig? – kérdeztem aggódva, miközben elindultam
- Igen. – hebegte
- Velünk mindig történik valami. – szorította meg a felesége kezét
- Unalmas lenne az életetek. – előztem meg az előttem haladó autókat
- Kösz tesó, hogy kisegítettél. – paskolta meg a szabad kezével a vállam
- Jössz eggyel. – vigyorogtam rá a visszapillantóból
- Majd behajtod. – álltam meg a kórház főbejárata előtt – Viszem a táskát!
- Kösz. – segítette ki Amyt a kocsiból majd ölbe kapta
Besietett a fotocellás ajtón, közben beálltam a parkolóba. A táskával a kezemben a recepciós pulthoz sétáltam.
- Jó napot kívánok! Hol találom a szülészetet?
- Első emelet. – válaszolta a recepciós, miközben gépelt valamit a számítógépén
- Köszönöm.
- Maga nem? - emelte rám a tekintetét
- A legjobb barátom felesége éppen szül! – léptem a lifthez
- A kettesbe vitték őket! – kiáltotta utánam
- Köszönöm. – intettem neki mosolyogva, miközben becsukódott a fémajtó
A lift egy csilingelő hang kíséretében érkezett meg az első emeltre. Kiléptem rajta és a folyosón megállítottam egy nővért.
- Üljön le itt! – mutatott a kettes szülőszoba előtti várakozóhelységre
- Köszönöm. – helyeztem kényelembe magam a műanyag kórházi széken.