Út a boldogság felé (Lando Norris fanfiction)

1. Fejezet

Lando szemszöge

Az ember életében rengeteg meghatározó pillanat van, ahogy az enyémben is. A pillanatok mellett azonban nem feledkezhetünk meg a személyekről sem, akik mellettünk voltak az életünk történetének alakulásakor. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel szerető családban nőttem fel. Van két húgom Flo és Cisca, illetve egy bátyám Oliver. Édesapám Adam Norris a Horatio Investments tulajdonosa. Édesanyám Cisca Wauman a húgom Flo megszületése után csak a gyermekeinek kezdett élni és otthon maradt velünk. Felnevelt minket és támogatott az álmaink elérésében édesapámmal. Nekem az egyik nagy álmom az volt, hogy a Forma – 1 – ben versenyezhessek a király kategóriában. Kisgyermekként már magával ragadott a száguldó cirkusz varázsa és én is beakartam kerülni a rekordok könyvébe. A dobogó legfelső fokán szerettem volna állni, majd világbajnoki címet megszerezni.
Tudom, minden autóversenyző céljai hasonlóak és ilyen emberekkel találkoztam már kisgyermekkoromban is, mikor gokartoztam. Hat éves voltam, mikor először gokartversenyen vettem részt. A körülöttem lévő fiúk nagy része mind idősebb volt és magasabb. Sokszor cukkoltak is a magasságom miatt, de próbáltam ezeket a sértéseket elengedni a fülem mellett és csak a versenyzésre koncentráltam. A versenypályán mindig volt lehetőségem bizonyítani, hogy van bennem spiritusz. Egy futamom alkalmával az egyik versenyzőtársam meglökött, így kénytelen voltam feladni a versenyt, mivel a gumifalban kötöttem ki és az autóm leállt. Szomorúan kullogtam vissza a szüleimhez, amikor egy barna hajú zöldesbarna tekintetű nálam egy fejjel magasabb fiú megállított.
- Ezt otthagytad! – kiáltott utánam
Felé fordultam és megláttam a kezében a bukósisakom
- Köszi. – vettem el tőle a védőfelszerelést
- Charles vagyok. Charles Leclerc. – nyújtotta a kezét
- Lando Norris. – fogtam vele kezet
- Sajnálom, hogy kiestél. Láttam, hogy Alexander kitolt a pályáról.
- Sajnos igen. – túrtam bele a barna hajamba
- Te hol születtél? – méregetett a szemeivel
- Bristol, Anglia. Miért?
- Sejtettem, hogy brit vagy az akcentusodból ítélve.
- Te hova valósi vagy? – kérdeztem tőle félve, hogy majd beszól nekem a kíváncsiságom miatt, ahogy a többiek közül páran.
- Monte – Carloban születtem és ott is élek. Most a versenyek miatt utaztunk Olaszországba.
- Mi is, amiatt utaztunk ide. – mosolyogtam rá – Van testvéred? – sétálni kezdtünk a boksz felé
- Egy bátyám és egy öcsém. Neked?
- Egy bátyám és két húgom.
- Nem irigyellek. – nevetett fel
- Miért? – néztem rá kérdőn
- A húgaid nem szoktak piszkálni?
- Ó, ne is mondd. Múltkor be akarták fonni a hajam. – túrtam bele a szanaszét álló tincseimbe
- Lehet tudtak is volna valami frizurát alkotni. – bökött rá
- A tiédből is tudnának, ne aggódj! – mutattam a vállig érő hajára
Időközben visszaértünk a bokszba, ahol a szüleink várakoztak.
- Char, eredményhirdetés! – kiabálta az édesanyja
- Megyek! – mondta majd felém fordult – Van kedved átjönni hozzánk holnap?
- Naná! Anya! – kiáltottam oda édesanyámnak
- Igen kicsim?
- Holnap átviszel Charlesékhoz?
- Beszélek a szüleivel. – láttam, hogy édesanyám Charleséhoz sétált. Bemutatkoztak egymásnak. – Cisca Norris.
- Pascale Leclerc. – értünk oda hozzájuk
- Anya, Lando átjöhetne hozzánk holnap? – kérdezte az édesanyját
- Persze szívem. Itt a címünk és a telefonszámom. – adta édesanyám kezébe a névjegyét
- Köszönöm, ez pedig a mi címünk és telefonszámom. – nyújtotta át a sajátját – Holnap tíz óra?
- Tökéletes. Nálunk ebédelhet és este érte jöhetsz, ha neked megfelel?
- Remek, köszönöm. Mit kell mondani Lando?
- Köszönöm szépen Mrs. Leclerc!
- Szólíts csak Pascalénak!
- Pascale. Ez francia név? – néztem rá kérdőn
- Igen.
- Mrs. Norris, Lando nálunk aludhat holnap?
- Szólíts nyugodtan Ciscának! Ezt még megbeszéljük édesanyáddal.
- Nem látom akadályát, ha jól érzik magukat együtt. – mosolygott rá Pascale
- Ott aludhatok? – vetettem be a kérlelő tekintetem – Tudod, hogy nincs sok barátom és így Charles lehetne az első igazi.
- Még megbeszéljük édesapáddal kicsim. – simított végig a hátamon
- Charles! Pascale! – szólt feléjük a háttérben egy férfi
- Holnap várunk Lando. – mosolygott rám Pascale
- Szia Lan! – köszönt el tőlem Charles
- Szia Char! – integettem neki, majd az édesapjához rohant, akivel az eredményhirdető helységbe mentek.
- Nagyon izgatott vagy kicsikém. – fordult felém édesanyám
- Naná, hiszen megtaláltam a legjobb barátom. – vigyorogtam rá