Út a boldogság felé (Lando Norris fanfiction)

5. Fejezet

Lando szemszöge

A bulit követő pár napban még Monte – Carloban maradtam, mivel nem nagyon sikerült Charral megbeszélnem, hogy mikor találkozunk. Egyik nap délután, miközben a szimulátoros edzést befejeztem csörögni kezdett a telefonom. A fülemhez emeltem a készüléket.
- Igen? – szóltam bele
- Bocsi, hogy csak most hívlak. – szabadkozott
- Azt hittem már elfeledkeztél rólam. – túrtam bele a hajamba
- Totál lefoglalt az edzés. – magyarázkodott
- Egy üzivel megdobhattál volna.
- Igazad van.
- Char nem menekülhetsz állandóan.
- Tudom. Holnapután ráérek. Ide tudsz jönni? – kérdezte tőlem lágyan
- Ráérek. – vágtam rá – De nem menekülsz előlem. Az utóbbi pár hétben totál letojtad a fejem. Vissza se hívsz! Egy átkozott üzenetet sem tudsz írni, hogy mi van.
- Teljes mértékben igazad van Lan. – értett velem egyet
- Holnapután leülünk és megbeszéljük, de egy dolgot ígérj meg Char!
- Mi lenne az?
- Ne menekülj előlem!
- Nem menekülök Lan! – vágta rá
- Persze. – sóhajtottam egy hatalmasat – Eddig mindent meg tudtunk beszélni. Úgy érzem kezdünk egymástól eltávolodni.
- Nem tehetek róla, hogy Ams betáblázza a napjaimat! – kelt ki magából
- Ne fogd Amyre! Régen esténként fel tudtál hívni vagy felvenni azt az átkozott mobilt! Most meg leszarsz magasról!
- Sajnálom Lan. Mindenben igazad van. – szabadkozott – Eljössz? – kérdezte félénken
- El.
- Köszönöm. Kérlek ne haragudj rám! – kért tőlem bocsánatot
- Nem haragszom, de többet ne forduljon elő!
- Nem fog. – vágta rá
- Szavadon foglak Char! Holnapután találkozunk.
- Rendben. Átküldöm a címet. Szia!
- Szia. – nyomtam ki a telefont.
A nap hátralevő részében egy kisebb sporttáskába összepakoltam azokat a cuccaimat, amiket Maranelloba viszek. Vacsora előtt elmentem futni majd lezuhanyoztam és megvacsoráztam. A másnapom átlagosan telt. Beszéltem a testvéreimmel telefonon, szimulátoroztam majd Frankkel a tréneremmel elmentünk edzeni.

Hétfőn reggel nyolc órakor már a Maranelloba tartó repülőn ültem. Az olasz városba két és fél óra múlva érkeztem meg. Tizenegykor a Char által megadott címnél szálltam ki a taxiból. Fizettem a sofőrnek, majd a bejárati ajtóhoz sétáltam és csengettem a kis ház előtt. Pár másodperccel később Char nyitott ajtót.
- Helló haver! – ölelt át
- Szia! – köszöntem neki lágyan
- Kerülj beljebb! – nyitotta ki előttem az ajtót
Az előszobában levettem a cipőmet majd kérdeztem tőle:
- Táskámat hova rakhatom le?
- Beviszem a vendégszobába. – vette el tőlem majd bevitte az egyik szobába – Kérsz valamit?
- Vizet. – indultam a kis nappali felé
A szálláson mindenhol Scuderia Ferrari plakátok lógtak régi világbajnok pilótákról a Ferrari színeiből és a régi konstruktőrbajnok Scuderia Ferrari autókról, amik makett formájában egy üvegszekrényben is ki voltak állítva.
- Ilyen a pilótaszállásotok? – kérdeztem tőle meglepetten és közben leültünk a kanapéra
- Igen. Általában Sebbel együtt szoktunk itt lenni. – magyarázta
- Milyen mesze van innen a gyár?
- Körülbelül autóval tíz perc. – adta a kezembe a poharat
- Köszi. – ült le velem szemben az egyik fotelba
Megittam a pohár tartalmát, majd kimérten ránéztem. Láttam rajta, hogy próbálja a gondolatait összeszedni. Pár perccel később megtörtem a beálló csendet.
- Ugye tudod, hogy mostanában mindenkit elhanyagolsz? – vágtam bele a közepébe
- Igen és nagyon sajnálom. Nincs rá mentségem.
- Főleg engem. – bukott ki belőlem – Néha úgy érzem, hogy már nem is vagyok a legjobb barátod.
- Ne hülyéskedj Lan!
- Régen mindent megtudtunk beszélni. Úgy érzem, hogy titkolózol előttem. Pedig tudod jól, hogy bennem megbízhatsz.
- Tudom. – hajtotta a fejét a kezei közé
- Akkor nem akarsz nekem valamit mondani?
- Nehéz egy olyan dolgot megfogalmazni, amit saját magam sem értek.
- Hátha én igen – néztem rá határozottan
- Totálisan össze vagyok zavarodva. Az a négy hét, amit Amyvel töltöttem egy érzelmi gubót hozott létre bennem. Folyamatosan ő jár az eszemben. – túrt bele a hajába – Mellette egy olyan ember vagyok, aki mindig is akartam lenni.
- A lelkitársad. – vágtam rá, amire egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Nem tudom. – sóhajtotta
- Mit jelent neked a lelkitárs szó?
- Ő több mint a legjobb barátod. Az a személy a világon, akit a legjobban szeretsz. Jobban, mint bárki mást. Jobb emberré teszitek egymást és ezáltal egy másik teljes emberré váltok együtt. Azért, mert együtt nem létezik számotokra lehetetlen. Olyan személy, aki előtt el sem tudtad képzelni, hogy lehet szeretni valakit ennyire. Érte bármire képes lennél. Az elkövetett hibáidat, botlásaidat elfogadja. Tudod, hogy bármi történik, ti ott lesztek egymásnak és szeretni fogjátok egymást. – magyarázta csillogó tekintettel
- Ams ezt jelképezi számodra? – faggattam tovább
- Magam sem tudom. Lehetséges. – nézett egyenesen a szemembe - Úgy érzem, hogy valami hozzá vonz. Mégis az eszem azt mondja, hogy nem szabad neki behódolnom, mert akkor elveszítem.
- Egy idióta marha vagy. – vágtam rá
- Köszi a bókot. – mosolygott rám lágyan
- Csak őszinte. Figyelj, én nem mondhatom azt neked, hogy jöjjetek össze ez a ti döntésetek! Elsőként magadban kell tisztáznod, hogy mit érzel iránta és mit akarsz tőle. Tovább akarsz-e lépni a mostani szintnél?
- Egyelőre magam sem tudom, de az idő majd mindent eldönt.
- Csak nehogy késő legyen. – néztem rá határozottan
- Reménykedek benne.
- Mit terveztél mára? – próbáltam terelni a témát
- Meddig maradsz?
- Holnapig. Szerdán mennem kell a gyárba. – magyaráztam neki
- Mit szólnál elsőként egy ebédhez majd megmutatnám a környéket?
- Benne vagyok. – mosolyogtam rá