A senki földje

17. fejezet

- Kérlek, mondd, hogy van megoldás. Nem nézhetem végig, ahogy meghal. Nyugtass meg, hogy tudunk tenni valamit! - könyörögtem Sonnak.

- Van megoldás. Sophy. Csak meg kell találnunk.

- Tényleg? - ragyogott fel a szemem.

- Van. Samol régebben talált egy virág-félét, amire hatástalan volt a mentília méreganyaga. De csak ő tudta, hogy hol van, és mióta meghalt, senki nem talált ilyet.

- Meghalt? - néztem rá kétségbeesetten.

- Meg, de nem számít. Majd Solum kideríti, hol rejtegette. Csak idő kérdése.

- De nekünk nincs időnk, Sonn! - csattantam fel.

- Nyugi, kislány! - állt meg mellettem az orvos. - Tudom a dolgom. És három csapatom dolgozik az ügyön. Egy csapat a nagy folyónál, egy kisebb csapat a régi telepen. Egy másik pedig a Lonne-k környékén. Ha itt végeztünk, egy másik csapattal élmegyek a völgybe, és ott is körülnézünk.

- Helyes - bólint Sonn. - Most ez mindennél fontosabb. Kell nekünk az a növény, Solum! Bármi áron. Az sem érdekel, ha egy egész csapatot széttépnek a Lonne-k. De szerezzétek meg. Minél előbb.

- Nem tudom, mennyire vagy erős számtanból, de egy csapatban 37 emberem van. Úgyhogy engem - mutatott magára - igenis érdekelne, ha fwlfalnák őket a Lonne-k. Nem azért taníttattam be őket, hogy vacsik legyenek. A hülye kis állatkáid falának mást. Ne az én embereimet.

Ezzel elhaladva Sonn mellett levállalta.

- A fiam - magyarázta Sonn a vállát fogva. - Ki van bukva, hogy új nőm van. Megkérdeztem, miért nem jó ő uralkodónak és utódomnak.

- És mit válaszolt rá?

- Azt, hogy túl jó abban, amit most csinál, és nem akarom, hogy abbahagyja, csak azért, mert megmurdeltam. Persze ekkor elkezdtem forgatni a szemét, és olyanokat mondott, hogy reméli, a következő lány lesz. Már születése előtt elátkozta szegény gyereket.

Ferdén néztem rá. Azért kicsit erős, hogy a nőket szidja egy nő előtt.

- Hé! Ízig-vérig feminista vagyok!

- Ó! Sajnálom, szívem. Rossz lehet. Biztos találunk arra is valami gyógynövényt. Mik a tünetei? Fejfájás? Láz? Esetleg végtag fájdalom?

- Ez nem egy betegség! - néztem rá összehúzott szemekkel.

Hátat fordítottam a hímsoviniszta ősembernek és visszaoldalaztam Adamhez és Jake-hez.

- Na mi derült ki? Van más megoldás, minthogy öngyilkos küldetést vállalsz a vadállatok területén? - kérdezte csevegő hangon Adam.

- Ja. Sonn szerint van valami növény, ami kigyógyíthatja Nash-t... - A fiúk szinte ugrálni kezdtek örömükben. De sajnos muszáj volt elrontanom e kedvüket. -... csak nem tudják, hol.

- Hogy-hogy nem tudják? Amnéziájuk van, vagy mi? Ha már egyszer megtalálták, ott lesz az. Nem mászott arrébb - kezdte cinikusan Jake.

- A srác, aki megtalálta, felfordult, és senkinek nem mondta el, hol van. Sonn azt mondta, elrejtette valahova.

- Miért csinálna ilyet? Megőrült, vagy mi?

- Nem mindegy? Mondják meg neki, hogy adja elő, mert különben megütöm!

- Adam, nem figyelsz? A csákó fel dobta a talpát. Hátrafeküdt. Elpatkolt. Kipurcant. Megmurdelt. Fűbe harapott. Beadta a kulcsot. Már alulról szagolja az Ibolyát.

Adam még mindig értetlenül nézett rá.

- Halott, bazdmeg! - kiáltott fel Jake túl hangosan, mire a mindenki, aki a mezőn volt, ránk kapta a fejét.

- Ja, már értem! - bólogatott Adam  elégedetten.

- Mi van veled, bevágtad a fejed? - néztem összehúzott szemmel

- Nem, miért? - vigyorgott rám vissza.

Feltartott kézzel hátrálni kezdtem.

Visszafordultam Sonn felé, aki most egy nővel beszélt.

- Nem számít. Csak hozd el onnan. Akármibe is kerül.

- Akármibe? Most komoly? Akár engem is odaadnál azért a szarért?

- Ahogy most állunk, Shun, igen. Nagyon kell a cucc. Remélem megérted.

A nő elviharzott Sonn mellett, az erdő felé, én pedig oda léptem Sonn mellé.

- Ki találom - néztem rá mosolyogva. - A lányod?

- Dehogy! - legyintett - A húgom - bólogatott - Bevonjuk őt és pár barátnőjét az ügybe. Shun úgy hallotta Nickee tud valamit a cuccról, amit keresünk. Viszont amikor én kérdeztem rá, Nickee azt állította Pep tudja a dugizugot, ahová az elmebeteg növénygyógyászunk dukta a bokrot.

- Áhh! - lelkesedtem - Akkor megvan. Nem? Ha tudjuk, hol van, már csak oda kell menni érte. Igaz? - mosolyogtam rá reményteljesen.

- Ahh - húzta el a száját - a kiscsaj megbízhatatlan. Ezért is kértem meg Shun-t, hogy derítse ki, igaz-e amit mondott. VAkon nem akarok odamenni meghalni azért, hogy aztán ne legyen ott semmi sem, ami segít neked.

Elgondolkodtam. Ha azt feltételezi, hogy meghalhatunk, ha oda megyünk, akkor valószínűleg a Lonne-k közelében lehet a szer. én pedig semmi esetre sem akarom, akár Sonn meghaljon csak azért, hogy megtaláljon egy gyógynövényt, ami még csak nem is neki fontos. 

- Figyi! - szóltam Sonnhoz - Ha indultok keresni, szóljatok. én is megyek.

Sonn már épp le akart beszélni,amikor a fiúk odaléptek mögém.

- Mi is megyünk - jelentették ki ijesztő szinkronban.

Totálisan lehangol Nash állopota,de nem akarom mutatni,mennyire összetörtem, mert akkor Jake és Adam is szomorkodni kezdenek. És tudom, hogy ők is így éreznek. Egyikünk sem vidám igazán, mégis mosolygunk, hogy a többieknek jó legyen. De ez mindig is így volt. Nem számít, mennyire vagy halott belül, ha kívülről virágzol. Sajnos ezt már kisgyerekként megtanultam anyu halála után. Apa is folyton tettette a boldogságot, de otthon még így is szomorú volt. Egy idő után engem is csesztetni kezdtek a suliban, amiért folyton szomorú vagyok, ezért nekem is muszáj volt mosolyt erőltetni magamra, hogy leszálljanak rólam. És apu úgy megörült, hogy jobban vagyok. Otthon is mosolyogni kezdtem. Egyre gyakrabban. Perzse nem azért, mert jól voltam. Hanem pont azért, mert nem. Lehet, hogy ez kicsit zavarosnak, vagy értelmetlennek hathat, de ha éltél már át hasonlót, biztosan tudod, miről beszélek. És most is ezt érzem. Mosolyognom kell, hogy elhiggyék, jól vagyok, pedig kurvára nem. Mert megvisel, hogy a srác, akit (bár szakítottunk) szeretek haldoklik. És ha a legkisebb esély is van rá, hogy segítsek rajta, bármit megteszek érte. Akkor is, ha kicsit talán veszélyes. Ennyit megér. Bármit megér. Éppen ezért tartok Sonnal, Adammel, Jake-el és még egy tucat ősemberrel a gyilkos Lonne-k lak- és búvóhelye felé.