A senki földje

32. fejezet

3 hónappal később sajnos Sonn sejtése beigazolódott. Sade ellene hangolta a népet és lekényszerítették Sonnt a trónjáról. Az egyik vén vette át a helyét amíg lezajlik a szavazás, ami 3 napig tart. Azután az lesz az új király, akire többen adták a szavazatukat. Mindannyian sejtjük, hogy Sade szavazatokért fog kuncsorogni. Megpróbált barátságos lenni, hízelgett, de én hű vagyok Sonnhoz, és a döntésemhez, hogy őt támogatom. Lezajlottak a csaták a falakon kívül, most pedig belső háborút indított a tanács. A nép kettéoszlott. Valaki vagy nagyon szerette, és támogatta az új, a jövőt képviselő Sade-et, vagy gyűlölte amiatt, hogy leváltaná Sonn-t, a megszokott, bevált királyukat és továbra is az ő oldalán áll. Szemre lehetetlen megmondani melyik csapatot erősítik többen. Azt mondanám ugyanannyian vannak mellettünk mint ellenünk. Tanácstagként én nem szavazhatok majd, viszont Adam igen. Ő és az új barátai, akikkel munka közben ismerkedett meg, mind Sonn-ra szavaznak majd. Túl elfogult vagyok Sonnal. Nem tudom objektívan szemlélni ezt az egészet.

- Soph! - kiált oda nekem Kally, akinek már egészen nagy a pocija.

- Szia! Hogy vagy? - mosolyogtam rá. Tegnap egész nap levert volt és hányt.

- Most már jól. Köszönöm. És ti?

- Adam éppen dolgozik. Mostanában nagyon belefeledkezik a munkába. Szerintem tetszik neki. És a munkatársaival is kijön.

- Igen. Láttam őket tegnap a vacsoránál. Elég jól elvannak.

- Adamnek soha nem volt nehéz olyanokat találni, akikkel megérteti magát. - vártam pár percet, csak utána tettem fel a kérdést, ami igazán érdekelt. - És hogy van Sonn? Hogy bírja ezt az egészet?

Jó ideje nem láttam őt. Szinte azóta hogy Sade ellene fordult. Attól a naptól kezdve alig lép ki a sátrából. Csak enni jár ki. Néha azért sem. Kally beviszi neki. Két nap múlva kezdődnek a választások, és a népnek nem szimpatikus, hogy eltűnt. Bezzeg Sade kampányol, vigyorog és fenn hordja az orrát. Túl magabiztos.

- Rosszul. Be van feszülve. Egyáltalán nem olyan, mint lenni szokott. Mintha nem is vele lennék. Teljesen idegen. - panaszkodott

- De ez érthető. Te milyen lennél, ha elvennének tőled mindent, amiért egész életedben dolgoztál? - keltem Sonn védelmére.

- Persze. Meg is értem. De nem tudom hogy jelezzem neki, hogy nincs egyedül. Itt vagyok neki. - megsimította a hasát - Itt vagyunk neki. Nem velem kell ellenségeskednie.

- Adj neki időt. előbb utóbb be fogja látni, hogy igazad van. De most nehéz neki.

- Most mindegyikünknek nehéz. Mind vesztettünk, nem csak ő. De itt vagyunk egymásnak. Senkit nem hagytunk egyedül, és őt sem fogjuk.

- Ez így igaz.

A támadás után szétszóródtunk. Mindenki egyedül akart lenni a saját fájdalmával. Annyira, hogy el is felejtettük, ugyanazt érezzük. És nem kell egyedül lennünk vele, csak kicsit nyitottabbnak kell lennünk egymás felé. Pont Sonn volt az, aki rávilágított erre. összehúzott bennünket, amikor szétcsúsztunk. Nem őt fogjuk a szakadék szélén hagyni.

- Keresd meg Adam-et és mondd neki, hogy jöjjön a sátratokba. Most kirángatjuk Sonnt a saját gödréből, ahogy ő tette velünk. - utasítottam és én el is indultam.

Meg se álltam amíg meg nem láttam a vörösre festett zászlót a hatalmas sátor tetején. Még a fejedelmi sátorban élnek. Sade fél évnyi türelmi időt adott nekik az új élőhelyük építésére. Még így is szűkmarkú volt velük, ugyanis ennyi idő alatt aligha tudnak még a legjobb munkások is felépíteni egy családi sátrat.

- Egyszerűen elkerülhetetlen. - hallottam meg egy ahogy Sonnal beszél valaki. 

- Tudom. - sóhajtott Sonn. - Tudom, hogy előbb utóbb meg kell tudnia az igazat. Mindannyiuknak. De nem akarom elveszíteni őket érted? - magyarázkodott Sonn elfúló hangon és az a baljós megérzésem támadt, hogy rólunk beszél.

- Megértem én. Persze. De vannak akik nem fogják. Te is tudod, akkor teljesedik ki az ereje, ha belátja, mire képes. És azt csak te tudod elérni nála. A másikról szólva, igen, fájdalmas. Nekem is az volt. De ezen mindenkinek át kell esni. Az apád is megtette. Mégis felnőttél. És egyszer már neked is sikerült.

- Ha arra gondolok, hogy ártanom kell neki... - kezdte Sonn sírástól megtört hangon de a beszélgető partnere közbevágott.

- Nem kell. Nem neked kell. Mindenképpen meg kell történnie de senki nem írja elő hogy a saját két kezeddel kell megtenned. Sonn. Itt mindenki gyilkosnak születik. És talán azokból is az válik akik idekeverednek. - visszafojtottam a lélekzetem ezen a ponton. Nem szeretném elmulasztani mit mond rólunk a még beazonosítatlan rekedtes, öreg hang. - De nem kell beteljesítened a sorsod. Azt viszont tudod, hogy Sophie-nak muszáj. Ahogy kally-nek is. Mindettőjük sorsa még a miénk előtt íródott. Be kell teljesítenünk az égiek akaratát. Annak a lánynak meg kell halnia. Ha kell a két kezemmel fojtom meg. Így is tapadt már rá elég vér. - be kell fognom a saját számat, nehogy felsikítsak és eláruljam magam. A végén még idő előtt megfojtanak.

- Féltem Sophie-t ettől az egésztől. Nem áll készen erre. 

- Én sem itt születtem Sonn, ezt ne felejtsd el. - a férfi közeledni kezdett, én pedig ahogy tudtam elrejtőztem. Kilépett a sátorból én pedig azonnal felismertem. Selan volt az. A vén aki rá akart venni hogy hagyjam itt a szigetet és Sonnt a barátaimmal. Azt mondta meneküljünk, amíg megtehetjük. Azt hiszem, ezzel már elkéstünk.

Visszafelé kezdtem sétálni. Se Kally, se Adam nem akadt utamba. Nem is baj. Most inkább szeretnék egyedül lenni.