A senki földje

26. fejezet

Kacagva, vihogva futottunk, szökdécseltünk és (a terhes Kally miatt) néha pár percre megálltunk pihenni és sétálva haladtunk tovább. Szép lassan. Ugyanis ha valami baja lesz a legjobb barátnőmnek Sonn miatt, fogalmam sincs, mit teszek. Ugyanakkor tudom, ha bármi baja lesz Sonn becses kölykeinek miattam, kőbiztos, hogy szenvedni fogok. Meg minek siettünk volna? Van időnk. A gyerek gyilkos vadállatok eltűnése óta monotonná váltak a napjaink, de Kally megjelenése mindent megváltoztat. El kell mesélnem neki mindent, ami akkor történt, amikor nem volt velünk. És el is mesélem.

- Hová megyünk? - kérdi vidáman.

- Elviszlek a kedvenc fámhoz. - mosolygok rá tiszta szívemből. Úgy, ahogy Nash halála óta nem. Úgy, ahogy Kallyn kívül senkire sem.

- Van kedvenc fád? - csodálkozik. Így felhúzott szemöldökkel sokkal jobban hasonlít az anyukájára, akinek oda van tetoválva az. Kally vörös haját és zöldes szemét anyukájától örökölte. Minden mást az arcán az apjától. 

- Persze, hogy van. Csak eléggé Sonn táborán kívül, és nem hiszem, hogy örülne neki, ha kivinnélek oda. Nem most. De majd egyszer. Miután megszültél, és már elhárul a veszély.

- Sonn megfolyt az aggodalmával. Akkor is, ha a csodagyerekeit hordom. Kicsit lazítania kéne. - mondta teljesen meggyőződve igazáról, majd leült egy fatönkre. - És nekünk is lazítanunk kéne, mert hamarosan összeesek. És hé! - kiáltott fel hirtelen boldogan - Hol vannak a többiek? 

- Valami azt súgja hamarosan ránktalálnak. - ültem le mellé mosolyogva. - Mesélj. Már lassan 4 hónapja itt vagyunk a szigeten. Mi történt veled?

- A törött hajóorrban ébredtem. Egy erdő közepén. A biztonsági övem beszorult, és nem volt erőm ráncigálni. Nem csak a baleset miatt. Az is közre játszott, hogy az utazás előtti harmadik napon ettem utoljára bármit. - ezen a mondaton kicsit meglepődtem, mert fogalmam sem volt. Sem erről, és az utóbbi időben arról sem tudtam sok mindent mi a helyzet az apjával. Normális helyzetben letámadtam volna, de ez a helyzet közelről sem volt normális. - Körülöttem mindenki halott volt. - folytatta a földet bámulva. - A mellettem lévő ülésből Emma egy az egyben kizuhant, amint kettétört a gép. A teltjáratos gépből ritkásan maradtak csak meg az emberek. Brian, és egy idegen kisfiú még mocorgott, nyöszörgött. Aztán pár óra múlva elhallgattak. Kiesett az idő. Gondolom elájultam. Csak foltos emlékképek maradtak bennem azokból a napokból.

- Napok? Ezek szerint több napig is ott voltál?

- Gondolom igen. - rántja meg a vállát. - a következő emlékem az, hogy Sonn és még néhány másik ősember nemlétező nyelven beszélnek körülöttem. Addigra már az éhhalál szélén táncoltam, és mozogni is alig bírtam. Csak nyöszörögtem. Alig hallották meg. Kis szerencsével valaki pont felém nézett, amikor megmozdítottam a fejem és ránéztem. Csodálkozva eltátotta a száját és felém indult. Valósággal kitépte a biztonsági övemet a foglalatból, karjaiba vett, mondott valamit a többieknek, akik még ott voltak vele és elsétált velem. Amikor végre kikerültem a fémdobozból, olyan érzés volt, mintha először vennék levegőt életemben. A tüdőm felszabadult, és végre tudtam lélegezni. Akkor felnéztem a megmentőmre. Egyenesen a csodás, barna szemébe, és csodálatot láttam benne. Mintha ismerne. Mintha régi ismerősök lennénk. Mintha egyszer már találkoztunk volna. Idehozott, adott nekem enni és inni. Azt mondta, kész szerencse, hogy megtaláltak. Azt mondta, ha kedvem maradhatok. Azt mondta, dolgozhatok neki. Azt mondta, különleges, és csodálatos vagyok. És én hittem neki. Azt mondta, egész életében engem keresett. Azt mondta, Sonnak hívják. És én beleszerettem.

Megöleltem a legjobb barátnőmet és együtt örültem vele. Mindkettőnk szemében könnyek csillogtak és mindketten vigyorogtunk, miközben egymásra néztünk. Örültem, hogy láthatom, és örültem, hogy boldog. Örültem, hogy egyáltalán életben van. És örültem, hogy rátaláltam,

- Kally? - hallom meg mögülem a meghökkent hangot. 

A szintén könnyes szemű, és remegő hangú Jake úszott elém és megölelte barátnőnket. 

- Azt hittem meghaltál. - jelentette ki ő is.

- Hello! - köszönt Adam is Kallynek, aztán mosolyogva nézett rám. Gondolom látszik rajtam, mennyire boldog vagyok ebben a pillanatban. Éppen most. Mert pont most, pont itt lehetek. Rengeteg ideje először érzem magam így. Mintha újra ide tartoznék. Visszaszálltam a Földre, ahogy a mosolyom, az őszinte, szívből jövő, igazán igazi mosolyom visszaköltözött az arcomra. Nem éreztem így magam már jóval azelőtt sem, hogy eljöttünk. Leírhatatlan érzés. Mintha szellemként élnél. Itt vagy, mert tudod, hogy így van, élsz, és itt vagy. De nem érzed így. Mintha egy másik dimenzióban lennél, ahol csakis te vagy jelen, teljesen egyedül. Egy lélek sincs körülötted. Én ebben a dimenzióban rekedtem mintegy 10-12 éves korom óta, és nem tudtam magam kiszakítani onnét, hiába is próbálkoztam. De most, itt vagyok. Újra itt vagyok a barátaimmal. Újra mosolygok rájuk. Mintha újra élnék.

- Soph? - szakított ki a gondolataimból Adam aggódó hangja és tekintete. - Minden rendben? - kérdezte összehúzott szemöldökkel, amikor ránéztem.

- Persze. - mosolyogtam rá, és letöröltem a könnyeket a szememről. - Minden  a legnagyobb rendben. - győzködtem, bár nem kellett sokáig. Amint meglátta a mosolyomat, ő is mosolyra húzta száját.

- Hé! Hé! - zökkentett ki minket Kally. - Mi a frász folyik itt? - nézett rám mérgesen, diszkréten Adam felé döntve a fejét.

- Kevesebb, mint gondolnád. - válaszol helyettem Adam.

Jake felkapja a fejét, mert bár nem én mondtam ki, nem is tiltakoztam. És a "kevesebb, mint gondolnád" nem egyenlő a semmivel, ami feltűnhetett Jake-nek. Kally-nek nem feltétlenül, mert ő lemaradt a Nash halála utáni mental breakdown-omról, amikor eltaszítottam mindenkit, aki a közvetlen környezetemben volt.  Jake tekintete lyukat éget a bőrömbe, de nem vagyok képes a szemébe nézni. Most nem. Ma nem. Ma örülök, hogy itt lehetek velük. Mindannyiukkal.